Henri Van Lerberghe belga kerékpárversenyző volt, aki 1881. január 29-én látta meg a napvilágot Lichterveldében. Sajátos, faltörő koshoz hasonlatos harcmodora miatt nagyon kedvelt volt a kerékpársport rajongóinak körében. A Ritte becenévre hallgató kerekeshez fűződik az országúti bringázás egyik legszórakoztatóbb története, ennek próbáltam utánajárni…


Négy hónappal az első világháború befejezését követően, 1919. március 22-én indították el ismét a Tour of Flanders elnevezésű országúti kerékpárversenyt Belgiumban. A 47 induló között volt Henri "Ritte" Van Lerberghe is, egy nagyon tehetséges versenyző, aki a háború előtt, 1914-ben második lett a versenyen. Van Lerberghe közvetlenül a leszerelését követően érkezett a viadalra, úgy hogy még kerékpárja sem volt. A versenyen végül egy rokonától kölcsön kért bringával tudott elindulni. Ritte a rajtpisztoly eldördülése előtt, az öklét rázva, így kiáltott a versenytársaknak: "lenyomlak titeket a francba!"

A verseny nagy esélyese Jules Vanhevel jót nevetett az elszánt kihívón, de Ritte még egy lapáttal rátett: "ne röhögj, mert a saját házad előtt foglak faképnél hagyni!" Van Lerberghe betartotta az ígéretét és Ichtegemnél, amely Vanhevel szülővárosa volt, egy dombon megtámadta nagy riválisát. A többi versenyzőnek tetszett a színjáték és nem vették komolyan az akciót, így Ritte tekintélyes előnyre tett szert. Mire a pelotonban észrevették, hogy ennek a fele sem tréfa, a szökevény már messze járt.

Ritte hatalmas iramban tekert a 203 km-s verseny célja felé, akit az északi-tengeri szél is segített, ám mielőtt a Gentbrugge-i velodromba ért volna megállt egy helyi kocsmában, ahol rendelt egy "Demie-t”, egy világos belga sört. A szökevénynek annyira jól esett a nedű, hogy kért még egyet, majd egy újabbat. A verseny szervezője Oscar Van Braeckel észrevette, hogy Ritte a kocsmában ül és szólt Van Lerberghe edzőjének, hogy azonnal hozza ki onnan a versenyzőt, aki hosszas rábeszélés után tudta csak rábírni hősünket a továbbindulásra. A befutó előtt Ritte a bringáját tolva még tett egy tiszteletkört a velodromban, mert a sok sör miatt tekerni már nem tudott, közben kikiáltott a közönségnek: "menjetek haza, félnapnyi előnyöm van a többiekkel szemben!" Valójában 14 perc maradt az előnyéből, de Henri Van Lerberghe így is fölényesen nyerte az 1919. évi Flamand körversenyt.


Idáig tart a legenda, ám az igazság nem kevésbé szórakoztató:

Miután hősünk megszökött a mezőnytől közel 120 km-t tekert egyedül, amely során meggyűlt a baja a szembeszéllel. Már-már úgy tűnt, hogy elkészül az erejével, amikor megállt az út mentén egy segítőnél, aki az egyik versenyzőt, Marcel Buysse-t várta frissítéssel. Ritte azt mondta a segítőnek, hogy Buysse már feladta a versenyt és elkérte az életmentő ételt, így új erőre kapva folytatta a versenyt.

Az újabb fordulópont egy vasúti kereszteződésben volt, ahol egy tehervonat vesztegelt elzárva az utat. Van Lerberghe nem teketóriázott, a vállára kapta a kerékpárját és felmászott a vasúti szerelvényre, majd a túloldalt leugrott és száguldott tovább a cél felé. Ritte 14 perces győzelme végül a verseny történetének legnagyobb arányú diadala lett. A 203 km-es etap megtételéhez 7 óra és 28 percre volt szüksége, amely 26,4 km/órás átlagot jelentett, ami mai szemmel nézve megmosolyogtató lehet.

A Tour of Flanders mezőnye azóta is mindig áthalad Lichtervelde városkáján, ahol a résztvevők megemlékeznek Henri Van Lerberghe legendás győzelméről. Elég csak 2004. április 4-ét felidéznünk, amikor a mezőny egy a főtéren felállított hatalmas méretű vasúti kocsin haladt keresztül, így tisztelegve a nagy előd emlékének.

A lichtervelde-i halállovasként elhíresült bringás karrierjének vitathatatlan csúcspontja volt ez a furcsa diadal, hiszen egy 1913-as Tour de France szakaszgyőzelmen kívül egyéb elsőséget nem őriznek a krónikák. A furcsa becenév Van Lerberghe versenyzési stílusából ered, hiszen minden futamon nagyon erősen, mindent beleadva kezdett és az elején próbálta dűlőre vinni a dolgot, ám kamikaze harcmodora miatt sokszor a versenyeket sem tudta befejezni. Ritte, aki 1910 és 1923 között volt aktív versenyző, 1966. áprilisában halt meg 75 éves korában, emlékét egy amerikai bringagyártó és egy kerékpáros csapat is őrzi, akik Ritte néven szerepelnek.

 

Véget ért hazánk első többnapos hegyibringás versenye a Trans Hungária Maraton, amelyen én is részt vettem, így a történelem részévé válva örökre az első teljesítők közé kerültem, ugyanis sikeresen végigtekertem a kb. 360 kilométernyi távot. Négy napnyi élményt kellene most leírnom, de nem is tudom, hogy hol kezdjem, hiszen tengernyi kaland részesei voltunk...

A történet nem a nagymarosi rajttal kezdődött, hanem Zánkán a 24 órás versenyen, ahol a lánycsapatunk győzelme hat indulói helyet jelentett a Trans Hungáriára. A hat helynek gyorsan lett gazdája: Brigi és Juci a lányok közül vállalta, hogy részt vesz a nem mindennapi erőpróbán, hozzájuk csatlakozott Alex, Balu, Zoli és én. 

A két verseny közötti három és fél hétben próbáltunk közös tekerésekkel minél többet a nyeregben tölteni, hogy valamelyes ráállítsuk a szervezetünket a többnapos igénybevételre. Igazából a THM-es csapatunk teljesen rutintalan volt, nem csak a többnapos, de néhány alkalomtól eltekintve, a hosszú távú versenyek tekintetében is, ez azonban nem szegte kedvünket.

A Trans Hungária Maraton kedvcsináló videója:

Gyorsan teltek a napok, végül felvirradt augusztus 17-e. Két autóval indultunk Nagymarosra, ahol már gyülekeztek a bringások. Gyors nevezés után, átöltöztünk, összekészítettük a felszerelést és már mentünk is a rajthoz. Kilenc órakor dörrent el a startpisztoly és üdvrivalgások közepette kanyarodtunk ki a kikötőből és kezdtük meg az Észak-Magyarországon átvezető utunknak. Az első Trans Hungária Maratonnak 153-an vágtunk neki. 

Gyönyörű tájakon vezetett az utunk, a cserháti dobok alapjaiban határozták meg a szakasz karakterét. Mászás-lejtőzés-mászás-lejtőzés követte egymást, szántóföldeket és várromokat érintve gyűjtöttük a kilométereket. A településeken áthaladva mindenhol hangosan szurkolva fogadtak a helyiek. A legemlékezetesebb fogadtatásban a Bánki tónál volt részünk, ahol népviseletbe öltözött asszonyok házi sütésű finomságokkal vártak és egy komplett fúvós zenekar játszotta a kerék alá valót.

A pálya kijelölése nagyszerű volt, mindenhol egyértelmű volt az irány és a neon zöld pólóba öltözött segítők is rendre a megfelelő irányba tereltek minket. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon sokan féltették a szervezőket attól, hogy ezzel a versennyel nagy fába vágják a fejszéjüket és problémák fogják övezni a lebonyolítást. Szerencsénkre a szervező csapat - csattanós válaszként a kétkedőknek -, jelesre vizsgázott minden tekintetben.

Problémáink azonban mégis adódtak, ráadásul elég nagyok, ugyanis 90 km környékén csapattársunk Balu hatalmasat bukott, aminek következtében eltört a bal kezének kisujja, amit további zúzódások súlyosbítottak. Ha ez nem lett volna elég Zoli hátsó váltóját 68 km-nél letörte egy kő. Zoli 4-5 km rollerezés után, elérte a 72. km-nél lévő frissítő pontot, ahol a lebonyolítás módja, büntető idő jóváírása mellett, lehetőséget adott a szakasz befejezésére. hatalmas szerencsére a szállításra érkező csapat a nagymarosi bringabolt emberei voltak és az autójukban volt egy váltó, ami ugyan csak nyolc sebességes volt és Shimano kompatibilis (Sram váltó tört le), de felszerelve mégis lehetővé tette, hogy Zoli letekerhesse a hátralévő közel 30 km-t.

Fotó: Orliczki Attila

A hollókői célba Brigivel 7 óra tekerés után értünk be, ám, hogy ez se legyen túl sima, a befutó előtti kilométeren Brigi lánca elszakadt, így futva tette meg a hátralévő távot. A célban a 2200 méter szintkülönbséggel fűszerezett közel 100 km-t egy sörrel öblítettük le, amihez a helyiek által kínált hagymás-tejfölös kenyérlángost fogyasztottuk el, miközben vártuk a többieket. Balu a sérült kezével kb. 20 perccel, Jucus és Alex egy órával utánunk érkezett. Közben bemondták, hogy a 72 km-nél lévő limitpontot, a teljes mezőny időre elérte így senkit sem kellett büntetőidővel leszállítani. A célban a mentősök, Balázs sérülését megvizsgálva, diagnosztizálták az ujjtörés tényét és további kórházi kezelést javasoltak. 

A szállásunk egy jellegzetes, tornácos hollókői házban volt, ahol kb. 20 bringás foglalt helyet és főként a Bringabanda tagjaival osztoztunk a fekhelyeken. A bringás karaván jelentős része kempingben, saját sátorban éjszakázott. A közös vacsorát megalapozandó a szállásunkkal szemben található étteremben egy-egy tál sztrapacskát toltunk be. Este a kempingben böséges, többfogásos vacsora várt minket, de az este fénypontja mégis a napi eredményhirdetés volt, ahol a lányainkat a női duó kategória első helyezettjeként szólították ki. Lefekvés előtt még összekészítettük a másnapi szerelést és álomra hajtottuk fejünket.

Az első nap összefoglaló videója:

Szinte egyikőnk sem aludt jól, amire a jelentős igénybevétel, az átélt élmények és izgalmak sokasága lehetett a magyarázat. Balutól búcsút vettünk, ő a hatvani kórház felé vette az irányt, így egy fővel megfogyatkozott a csapatunk. A rajtot éppen csak elértük, érkezésünk után egy perccel dörrent el az indulást jelző ágyúszó. 

Mászással indítottuk a szakaszt és intettünk búcsút Hollókőnek, majd az első hegyünk kitekerése után a Cserhátnak. A napi penzum ezúttal is méretes volt: a Mátra átszelése komoly kihívásnak ígérkezett. A teljes, 1800 méteres szintkülönbséget gyakorlatilag a táv feléig kellett feltekernünk, hiszen a Kékestető után szinte csak lejtőzés várt ránk. A 21-es utat keresztezve 160 méteres tengerszint feletti magasságról kezdtük meg hazánk legmagasabb pontjának ostromlását. Hosszú, rázós, meleg, poros, kemény mászásokkal tarkított órák vártak ránk. Nagy örömünkre szolgált, mikor Mátraszentlászló határában a Kétkerék vendégház frissítőjét találtuk, ahol barátaink Orsi és Zsolti szörppel és házi sütivel fogadtak.

A Mátra Maratonról jól ismert útvonalon róttuk a kilométereket és gyűjtöttük a szintet. Lassan elértük a mátraházai parkolót, majd a Kékesnek fordítottuk a kerekünket. A Kékestető sípályán való megmászása nem ismeretlen a montisok előtt, hiszen a Mátra Maraton ezzel a kihívással kezdődik. Nagy különbség most annyi volt, hogy nem a rajt után, hanem kb. 50 km-rel és 1500 méter szinttel a lábban vágtunk neki.

Ennek megfelelően fogcsikorgató küzdelem volt, de sikerrel vettem az akadályt, nem úgy mint a mezőnybéli társaim, akik inkább a tolást választották. A csúcson lévő frissítőnél bevártam Brigit, majd megkezdtük a végtelen lejtőzést. Azaz csak kezdtük volna mert az első km-en felütöttem a hátsókerekemet, így jöhetett a defektszerelés. 6-7 percet időztem, ezalatt öten haladtak el mellettem, így az üldözésükre eredtem. A gyors tempómnak köszönhetően gyorsan összeszedtem a riválisokat, majd jött a következő felütés és az újabb szerelés. Mivel két belsőt hoztam magammal és cseppet sem tetszett a defektjavítás, a munka végeztével óvatosabbra vettem a tempót és próbáltam épségben leérni. Nagyon hosszú, nagyon rázós szakasz volt, ami a merevváznak köszönhetően makacsul szívta az erőmet.

Jó 25 km alatt veszítettük el a Kékesen begyűjtött szintet és 800 méterrel lentebb Recsk irányában hagytuk el a Mátra hegységet. Ekkor már 80 km felett jártunk, így joggal reménykedtünk egy laza befejezésben, ám nem így lett. Újabb szántóföldek, újabb dombok, újabb rázós utak következtek, ami sokónkat a végkimerülés határára tolt. Nagyon fáradtan érkeztem a Bükkszéken található célba, ahol Brigi várt, ő 9 perccel előttem érkezett.

Gyorsan elfogyasztottuk a helyiek által kínált paprikáskrumpli-dinnye menüt, - közben 25 perc hátránnyal Zoli is beért - majd a bringamosás után megkerestük a szállásunkat, ahol gyors zuhanyzás után bezuhantam az ágyba. Juci és Alex jócskán lemaradva, majd két órával többet tekerve nálunk érkeztek a célba, majd evés után a házhoz. Vacsorára és az eredményhirdetésre természetesen visszamentünk a versenyközpontba, ahol a lányokat ismét pódiumra szólították, hiszen tetemes előnnyel vezettek a Száguldó Virágok előtt a női duók csatájában. Altató ezúttal sem kellett, gyorsan elaludtunk.

A második napon készült összefoglaló:



A két kemény nap, amit megtettünk a Trans Hungária Maratonból, nem múlt el nyomtalanul és nagyon rosszul ébredtem. Fájt, sajgott minden tagom, ráadásul szellemileg is nagyon elgyötört voltam, így igen nehezen ment a reggeli készülődést. Reményt egyedül az adott, hogy az általam jól ismert és kedvelt Bükki szakasz következett. 

A rajtot ismét csak éppen elértük, már indultunk is Szarvaskő irányába. A tempós jól tekerhető kezdetben aszfaltos szakasz felébresztett, felrázott és roppant pozitív hangulatba kerültem, a reggeli levertségnek nyoma sem volt már. A napi mászás jelentősebb része ismét a szakasz első felére esett. A Bükk-fennsík meghódítása után hosszú lejtőzés kezdődött Felsőtárkány irányába, ahol a tó mellett egy ismerős arc fogadott minket, hiszen csapattársunk, barátunk Nagy Zsolti jött el fotózni és buzdítani minket.

Rövid szusszanás után újra az emelkedőket róttuk és jól ismert útvonalon másztunk Ódorvár felé. A mászás nagy részét a Meridás Nádházi Lacival tettük meg, akivel a verseny alatt igen jó ismeretséget kötöttünk, hiszen sokat mentünk együtt. Lejtőzés, frissítő és Hór-völgy volt a sorrend, ahonnan Bükkszentkereszt volt a további irány. Hiába került már a teljes táv majd háromnegyede a lábba, nagyon jól éreztem magamat, amit próbáltam Brigire is átragasztani, aki ekkor már kissé fáradt volt. 

Ekkor még nem sejtettük, hogy a Trans Hungária Maraton legnagyobb élménye előtt állunk. A szakasz záróakkordjaként egy hosszú, technikás, felejthetetlen lejtőzés következett, amely nyomvonal egykoron downhill versenyeknek adott otthont. Szinte hihetetlen volt, hogy a 300. km környékére ilyen, cseppet sem veszélytelen rész került, de szerencsére mindenki gond nélkül leért és a legtöbbünknek hosszú időre vigyort ragasztott az arcunkra az élmény. Ezt megfűszerezvén a lejtő vége gyakorlatilag berohant a Diósgyőri vár mellett található strandra, ahol a célvonal várt ránk.

Brigi és Zoli gyors egymásutánban megérkeztek, ám Jucusék ismét jócskán elmaradtak, igaz egy defekt is hátráltatta őket. Bringamosás, strandolás, evés következett, majd miután mindenki beért indultunk Szerencsre, hiszen másnap onnan volt a rajt. A mezőny és a bringás karaván maradt Diósgyőrben, őket busszal szállították át másnap reggel a borsodi településre. 

A szerencsi szállásunkon már várt minket Gábor, Brigi barátja, így egy fővel gyarapodva autóztunk egy vadnyugati étterembe, ahol a vacsoránkat költöttük el. Nem meglepő módon, ismét gyorsan elaludtunk.

A harmadik napot összefogalaló videó:



A negyedik, egyben záró nap reggele nagyon jó erőben talált. Frissebbnek és erősebbnek éreztem magam, mint a nagymarosi rajtnál. Ez jó jelnek vettem, így nagy kedvel vártam a szakaszt. Az elmúlt három napban csak a duóban induló lányaink eredményével törődtünk, de az utolsó szakasz előtt tudatosult bennünk, hogy a fiú csapatunk is dobogón van, alig 12 perccel megelőzve a harmadik helyezett egységet. Csatára készültem, illetve arra, hogy megőrizzük vagy akár gyarapítsuk az előnyünket. Mint később kiderült a riválisaink többször is használták a csapat nyújtotta előnyöket, azaz a szakaszok közben váltottak, mi ezzel nem éltünk, mindenki végig tekert minden szakaszt.

A mezőny a szerencsi várból rajtolt el. A szakasz két jelentősebb mászást tartogatott, próbáltam tartalékolni a második Erdőbényéből induló részre, de elkapott a hév és az első perctől gyakorlatilag csőgázon mentem. Zoli és a harmadik helyen álló csapat erős embere néhány kilométert bírta tartani a tempót és a kőbányához vezető Tállyáról induló mászásnál leszakadtak, én pedig előre menekültem.

A terep régi ismerősöm volt. Ha a Bükk jó barátom, akkor a Zemplén a testvérem, hiszen ezeken az ösvényeken alakult a Merkapt SE, így félnivalóm nem volt, nyomtam, amit bírtam. Az önmagamhoz is komoly tempó a mezőny olyan részébe repített, akikkel az elmúlt napokban nem is találkoztam.

A környezet ismét csak gyönyörű volt és a szakasz végére az útvonal a szőlődombokat is felfűzte, ahol szintén hatalmas élmény volt a tekerés. A szakaszon kétszer is felbukkant a szurkolók között a Merkapt meze, ugyanis Dala feljött szurkolni, fotózni. A korábbiakhoz képest rövidebb táv (65 km), a kevesebb szint (~1200 méter), na és a nagy tempó 3 óra 49 perces időt eredményezett, amely leteltével óriási érzések közepette robogtam át a tokaji főtéren felállított célkapun. 

A negyedik napról készült videó:



Leírhatatlan volt az az érzés, amely elöntött, egyszerre voltam végtelenül boldog a táv teljesítése miatt és szomorodtam el amiatt, hogy az utolsó kilométer végére értem. Rengeteg élmény és pozitív érzés gyűlt össze bennem a négy nap alatt. Ez az kaland sokkal többről szólt, mint Észak-Magyarország átszeléséről: gyönyörű tájakon jártunk, rengeteg szeretetet kaptunk, barátságokat kötöttünk és nem beszélve róla, hogy önmagunkat is sokkal jobban megismertük.

Ugyanezt láttam a társaimon is, csapatszínektől, helyezésektől függetlenül. Utánam 25 perccel érkezett Zoli, aki hatalmas fájdalmak árán ért a célba. majd jött Alex és a lányok kéz a kézben, amely jól jellemezte az összefogást, ami a csapatunkat jellemezte a Trans Hungária Maraton kapcsán.

A célban a Rákóczi pince udvarán várt minket ebéd, amit közösen fogyasztottunk el. Szállásunk a főtér mellett volt, így az átöltözés és fürdés után ismét a bringások között nyüzsögtünk és a Bringabandás barátainkkal ültünk a templom lépcsőjén. 

Lassan kezdetét vette a finálé, azaz az eredményhirdetés. Felvezetésként a szervezők álltak a színpadra, akiknek joggal járt a hatalmas taps. A versenyzők értékelését a csapat kategóriáktól kezdték. Mivel a negyedik napon további 24 percet hoztunk az üldözőinken, így a master férfi kategória ezüstérmeseként mi fiúk az elsők között álltunk a pódiumra, hogy a nyakunkba akasszák az érmeket. Nem sokkal később Brigi és Juci is színpadra állt, akiknek hatalmas kupa és aranyérem járt, hiszen jelentős fölénnyel nyerték a női duók versenyét.

Az eredményhirdetés fontos mozzanata volt, amikor az összes díjazottat a színpadra szólították egy közös fotó erejéig, majd versenyzők, szurkolók a templom lépcsőjén is összeálltunk egy csoportképre. Valóban egy nagy családként éltük meg ez a fantasztikus négy napot. A szervezői oldalról biztosan vannak javításra váró feladatok, de engedtessék meg, hogy csak a jó dolgokat említsem: a pálya kijelölése, az útvonal biztosítása mind magas színvonalon volt megoldva, az ellátás mindenhol bőséges volt, a minden szakaszon jelenlévő szervizesek a felmerülő technikai problémákat rugalmasan megoldották, a szervező-versenyző viszony egész más képet mutatott, mint amit korábban tapasztaltam: itt mindenki egy oldalon állt.

Túl voltunk a versenyen, mindenki felengedett kicsit, így a tokaji záró buli is nagyon jól sikerült: immáron nem az izotóniás italt kellett fogyasztani, hanem jöhetett a borkóstolás és a tánc a főtéren!

Valószínűleg hosszan, nagyon hosszan tudnám még írni az élményeket, sokkal bővebben megírni a kalandokat, jobban részletezni a napi eseményeket, de valahol be kell fejeznem. Ennek most jött el az ideje. Aki olvas a sorok között úgyis átérzi, hogy mit is adott nekünk a Trans Hungária Maraton. Köszönjük szépen! Boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk az első ultratávú mountain bike versenynek és biztosak vagyunk benne, hogy nagyon sokakkal fogunk találkozni jövőre a nagymarosi rajtnál. Mert mi ott leszünk!

Zárszó: kb. 24 órát és 40 percet vett igénybe számomra a teljes táv teljesítése, ami 358 km és kb. 7300 méter szintkülönbség leküzdését jelentette a Cserháton, a Mátrán, a Bükkön és a Zemplénen át Nagymarostól Tokajig.

 

Az ókorban Rodoszt Héliosz napistennek szentelték, mert szebbnek tartották a Napnál is. Nem ok nélkül, hiszen az év közel 300 napjában süt a nap a sziget számtalan látnivalójára, a festői városokra, apró falvaira és nem utolsó sorban a strandokon napozókra. A közel 10 hónapnyi napsütés azt jelenti, hogy Rodoszon többet süt a nap, mint bármely másik földközi-tengeri szigeten.

Rodosz Görögország negyedik legnagyobb, a Dodekániszosz-szigetcsoportnak pedig a legnagyobb szigete az Égei-tenger délkeleti részén. Rodosz a nyaralók kedvenc helye, egyúttal az egyik leggazdagabb és világszerte legismertebb görög sziget: évente több mint egymillióan keresik fel. A turizmus elsősorban a sziget északi részére, különösen Rodosz városa köré koncentrálódik.

A szigetnek 220 km hosszú tengerpartja van, egyébként dombos-hegyes, amelyből két nagyobb hegyvonulat emelkedik ki, az egyik az 1215 méter magas, gyér növényzetű Atáviros, a másik az erdővel borított Profítis Ilías, melyek a sziget gerincét képezik.

Görögország nem ismeretlen előttünk, hiszen többedik alkalommal választottuk nyaralásunk színhelyéül. Kéthetes pihenésünket június első vasárnapján kezdtük meg, egy kétórás repülőúttal. Este 10-kor landoltunk Rodosz nemzetközi repülőterén a Diagorason és a csomagok felvétele után egy 20 perces buszozással értük el szállodánkat a Lymberia Hotelt, mely Falirakiban található.

Falirakit - talán kicsit túlozva - a Rodoszi Las Vegasnak is hívják, hiszen igazi buli-paradicsomról van szó. Talán Siófokhoz tudnám hasonlítani, egymást érik az éttermek, bárok, üzletek és diszkók. Természetesen az egészre a koronát a gyönyörű homokos part teszi fel, amely néhol eléri az 50-100 méteres szélességet is. A víz lassan mélyül, így gyermekesek számára is megfelelő választás. Egy dolog biztos: Falirakinak nem sok köze van a görög falvakhoz, hiszen nagyjából 30 éve építették az első szállodát és minden a turizmusról szól.

Az első napon természetesen a környéket derítettük fel. A szálloda egy 10 perces sétára van a tengertől. A kis Dedi életében először, óriási örömmel pillantotta meg a hatalmas kékséget. A két hét alapvetően a tengerről szólt (na és a szálloda kertjében található medencékről), de természetesen a szigetet is bejártuk, amelyben a 14 hónapos csöpségünk nem akadályozott.

Kirándulásainkhoz mindig autót béreltünk. Szerencsére nem kellett ezzel sokat bajlódni, hiszen a szállodának jelentős Hyundai Atosokból álló járműparkja van és emelett kedvező áron (25 €/nap) bocsátja a vendégek rendelkezésére.

Lindosz
Rögtön a második napon a keleti part egyik legszebb látnivalója felé vettük az irányt. 40 km-es autózás után, melyen hegyen-völgyön át, a parttal párhuzamosan haladt, értük el Lindosz városát, amely már az ókorban is élénk kereskedelmi központ volt, ma ezren lakják (anno a városállamnak 17 ezer lakosa volt). A város nem csak Rodosz, de egész Görögország egyik legcsodásabb látnivalója, ebből kifolyólag rengeteg a turista és a szűk utcákon a város és a parkolók megközelítése sem egyszerű. A települést klasszikus görög házak sora alkotja, amelyek egymásra rakott fehér építőkockaként veszik körbe a hegy lábát, amelyet a hatalmas erődítményszerű akropolisz, a lindoszi fellegvár ural. A lépcsőket megmászhatjuk gyalog vagy szamár taxival is. A kiemrítő séta után nem hagyhattuk ki a fürdőzést a gyönyörű öbölben.

Pillangók völgye
Délután Petaloudes, azaz a Pillangók Völgye felé vettük az irányt, ahol május vége és augusztus között több százezer pillangó él a dús növényzetű, több mint 5 km hosszú völgyben. A pillangók többnyire összecsukott szárnyakkal, feltünés nélkül üldögélnek az ámbrafák levelein, néha azonban sűrű rajaikkal teli a levegő. 

Rodosz
Két nappal később, szintén autóval kerestük fel a sziget fővárosát Rodoszt, amely hatalmas, 3,5 km-es fallal körülvett kaviccsal kikövezett utcák labirintusában járva a szemünk előtt kel életre a történelem. Számtalan látnivaló várt minket, melyeket felsorolni is lehetetlen: ókori falmaradványok, bizánci templomok, keresztes lovagok palotái, mecsetek és török fürdő... Természetesen a bazár sem maradhat el, utcahossznyi üzletek kínálják a turistáknak a különböző értékes és kevésbé értékes vásárfiát. Azt mondják, hogy aki a szigetre jön és nem keresi fel az óvárost, olyan mintha itt sem járt volna, ezt látni kell. 

Filerimos-hegy
Az óváros után a rodosziak kedvelt kirándulóhelyét kerestük fel, a 267 méteres Filerimos-hegyet. A hegy a várostól 15 km-re magasodik és már az odavezető úton is több helyen csodás kilátás fogad minket. Alig 20 percre a belvárosi nyüzsgéstől, mintha egy másik világba csöppennénk: hatalmas fenyők, fűszernövények illata, ciripelő kabócák és pávák tucatjai fogadnak. Filerimosz-hegyen látható épületek és romok három évezred emlékei. Érdemes kisétálni a kálvária-út végén, egy hatalmas kereszt alatt található kilátópontig, ahonnan a pazar látvány mellett még a leszálló repülőgépeket is megnézhetjük felülről! 

Ladiko Bay
Egy másik, ezúttal gyalogos kirándulásunk alkalmával fedeztük fel - a rodoszi nyaralásunk kedvencévé is váló -, Ladiko Bay-t, ami kb. 3 km-re fekszik Falirakitól, igaz némi szintkülömbséget le kell küzdenünk. A gyönyörű kis öböl első pillantásra a szívünkbe lopta magát, a partján egyetlen taverna van csupán. A strandja kavicsos és gyorsan mélyül, a vize csendes és óriási sziklák rejtőznek kevéssel a vízfelszin alatt, amelyeket néhány karcsapással elérhetünk és felállva rájuk, körbenézhetünk. Nyugalom és béke: ezt kapjuk a Ladiko Bay-en. 

Anthony Quinn-öböl
Néhány száz méterre Ladiko Bay-től találhatjuk a híres-neves Anthony Quinn-öblöt, amely nevét onnan kapta, hogy a híres színész itt forgatta a Navarrone ágyúi című filmet. Annyi bizonyos, hogy páratlan szépségű hely és a legjobb kilátás a kicsinyke étterem teraszáról nyílik, ahol nézelődésünk mellé kalamarit és csapolt sört rendeltünk.

Félraklos
A következő napunk is mozgalmasra sikerült. Reggel Féraklos felé vettük az irányt. Az óriási, ám romos erőd már messziről is impozáns látvány, ami régen az egyik legerőssebb johannita vár volt. A várba meredek, köves ösvényen juthatunk fel és a néhány falmaradványon kívül, amelyk jól jelzik a hajdanvolt erőd óriási méretét, csodálatos kilátást találunk dél felé a Haráki-öbölre és észak felé a Agáthi strandra. 

Archángelos
Miután learaszoltunk a romok közül a hegy aljában hagyott kocsinkhoz Archángelos felé vettük az irányt, amely 5500 lakosával Rodosz második városa. A városka felé magasodó hegyen kerestük fel azt a 15. században épített várat, amely tizenegy társával egykor a parti védelmet szolgálta a kalóztámadások ellen. A várból nagyszerű a kilátás Archangelosra, amely igen sokat megőrzött a görög települések egykori jellegzetességéből.

Eptá Piges
Tovább folytatva utunkat előbb Cambíka Beach-en fogyasztottuk el az ebédünket - amely egy 2 km hosszú, szinte érintetlen, beépítetlen aranyló homokos part -, majd az Eptá Piges felé vettük az irányt, amely Rodosz szigetének különleges érdekessége. A hely nevének jelentése "hét forrás", amely arra a hét patakra vonatkozik, ami az itt lévő mesterséges tavat táplálja. Az erdei tavat az olaszok létesíteték, akik 1912-től Mussolini bukásáig megszállás alatt tartották a szigetet. A gazdag növényzetű, zöldellő völgyben pávák, kacsák és libák élnek, ám az igazi látványosság a domb alatt futó 186 méter hosszú, teljesen sötét alagút, amely kb. 160 cm magas és 60 cm széles (amelyben szűkösen éppen elfér egy ember), szóval klausztrofóbiásoknak nem ajánlott. Ha már itt jártam, nem hagyhattam ki a kalandot és én is átkeltem a vaksötét alagúton, amelyben boka fölé érő hideg víz hömpölygött. 

Az Eptá Piges után Kolímbia felé vettük az irányt, amely szintén egy varázslatos öböl és egy hosszú eukaliptusz fákkal szegélyezett úton érhetjük el. A strand egyik tavernájában ettünk egy gyros tálat, mielőtt ismét Rodosz városa felé indultunk volna. Este az óváros egész más arcát mutatta: a nyüzsgő bazár, a teraszok mind a turistákat csábították. A megvilágított épületek varázslatos hangulatot árasztanak, jól esett az ódon utcákon bolyongani és felfedezni számtalan csodáját. 

A nyaralásunk tizenharmadik napján ismét Ladiko Bay volt az úticél, amit - a strandolás után - a Profitis Amos megmászása követett, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Falirakira és délre az Anthony Quinn-öbölre.

Az utolsó napunkat ismét Rodosz városában töltöttük, ezúttal azonban a kikötőt az új városrész egy részét is bejártuk, amelyek egész másképp, de szintén nagyon szépek. Néhány óra elteltével ismét az óvárost kerestük fel. Ha eltávolodunk a nyüzsgő, éttermekkel és üzeletekkel zsúfolt utcáktól valóságos időutazáson vehetünk részt és egy-egy ablakon vagy nyitva hagyott ajtón belesve az óvárosban élő rodosziak életébe is bepillanthatunk.

A Falirakiba "haza vezető" úton még megálltunk Kalitheanál, amely a nevét az ókortól egészen a török idők végéig népszerű, gyógyforrásairól híres kis öbölről kapta, ahol manapság búvárközpont várja a tenger élővilágának szerelmeseit.

Vasárnap éjszaka intettünk búcsút Rodosznak, ahonnan a bőrünk barnaságán kívül rengeteg életreszóló emlékkel távoztunk.

 

Az alábbi beszámolóm 2010-ben íródott, ám a jó idő érkeztével, a kerékpáros szezon kezdésével mindig aktuálissá válik a téma, így nem árt feleleveníteni az élményeket:

Idén a kisfiam születése miatt csak belföldi nyaralás jöhetett szóba, így nem is volt kérdés, hogy hova is megyünk: irány a Balcsi, cél Zamárdi! Természetesen a bringa sem maradt otthon és ha már itt vagyunk, akkor tókerülés. Azt mondják két féle ember van, az egyik, aki már megkerülte, a másik pedig, aki megfogja kerülni a Balatont. Nos, én ez idáig a második csoportba tartoztam: még sosem jártam teljesen körbe a tavat. Tomi és Jucus pár héttel ezelőtti Balaton köre is motivált, meg is kérdeztem Tomit, hogy nincs-e kedve újrázni, de épp külföldön mászott, így egyedül vágtam neki.

Pénteki napra terveztem a túrát, de reggel hattól kilencig esett villámlott, nem sok jót ígérve, így szombat reggel ismét korán keltem. Az ég elég felhős volt és lógott az eső lába, de ezúttal nem gondolkoztam. Kis fejtörés okozott, hogy merre is induljak, végül a ház elé kiállva előbb jobbra (kelet), majd balra (nyugat) felé tekintettem és mivel Siófok felé tök sötét volt az ég, a nyugati irányt választottam.

Egy hátizsákot elvittem esőkabátnak, pótbelsőnek, szerszámoknak, meg bedobtam 6 zacsi HIGH5 italport, egy szenyát, meg 2 Kompava szeletet. Pénz, telefon, fényképező, minden megvan… indulás!

A Balatoni körutat megtalálni nem volt nehéz, hiszen az utcánkban haladt, 7.20-kor vágtam neki a körnek mely során Közép-Európa legnagyobb tavát terveztem körbetekerni. Mivel montival mentem és slick gumikkal sem terheltem a gépet, (a jól bevált, kopott 1.95-ös WTB Wolverine maradt fent) nem terveztem nagy iramot, így 25-28 km/h sebességgel haladtam. Az utcák néptelenek voltak, a nyaralók még az igazak álmát aludták, csak a pék autója hordta szét a boltokba a frissen sült kenyereket.

Őszintén szólva kíváncsi voltam a balatoni körútra. Érdekelt, hogy valóban egy önálló bringaútról van szó, vagy csak jó magyar szokás szerint az autóútból választanak le egy részt vagy a legegyszerűbb módon a meglévő járdát nevezik át kerékárútnak. Nos, kezdetben az utóbbi verzió játszott: a déli parton összenőtt városkák utcáin egy-egy tábla jelezte, hogy melyik utca a balatoni körút része.

7.50 Balatonszárszó, 8.20 Balatonlelle.

Jó tempóban haladtam a kellemes időben, kb. 20 fok lehetett, ideális bringás idő. Többek között azért szeretek bringázni, mert kitisztul az agyam, egy másik állapotba kerülök, így vidáman, gondtalanul róttam a kilométereket és haladtam nyugatra.

8.55 Fonyód.

40 km után értem el Fonyódot, ahol egy percnyi pihenő erejéig kikanyarodtam a révhez, hogy készítsek egy fotót, újratöltsem a kiürült kulacsomat és betoljak egy Kompava csokit, majd folytattam utamat. A déli part viszonylagos monotonságát, szintkülönbségek hiányát jól el lehet ütni nézelődéssel: igazi élmény megfigyelni az építkezési szokások változását. Van itt minden mit ember elképzelhet: soktízmilliós mediterrán villák, kis faházak, lapostetős szocreál stílusú épületek, panelszállodák, bungallók, céges üdülők. Minőségben, állapotban minden szegmens fellelhető. Kontrasztos és néha elszomorító kép ez: elhagyott úttörőtáborok, az enyészeté lett campingek, sorsára hagyott büfék, de még 6 emeletes elnéptelenedett, betört ablakú szállodák is láthatók a települések határában.

Balatonmáriafürdőnél változik a dolog és immár önálló kerékpárúton haladok tovább, ami elhagyja a lakott részeket, innen 15-20 km-en fák között, tóparton, nádas mellet vezet az út. Itt egy kicsit én is jobban odaterhelek a pedálnak és a Keszthelyig hátralévő távot megnyomom.

10.30 Keszthely.

75 km-t jöttem, nem fáradok, jó erőben érzem magam. A nagyvárost észrevétlenül kerüli el az út. Örömteli megfigyelni, hogy a vendéglátósok is felismerték a kerékpáros turizmusban rejlő lehetőségeket és a Balatoni körút mentén egyre több bringás étterem várja a vendégeit. A helyek némelyikén kedvezményeket adnak bringásoknak a fogyasztásból, de pumpa és defektjavító szett is díjtalanul rendelkezésre áll.

Gyenesdiás, Vonyarcvashegy, Szigliget…

Megváltozott a táj képe és a dombok is megjelentek, így néhol már emelkedő és lejtők is tarkítják az utat, nem kérdés, hogy az északi part sokkal szebb és változatosabb. Emlékeztem, hogy Tomiék Badacsony mellett – követve a kijelölt utat – eltávolodtak a tópartról és csak jóval később Zánkánál jöttek vissza. Nos, én nem akartam erre menni, mert a part mentén terveztem haladni. A furcsa nevű Badacsonytördemicnél indul a bringaút a hegynek, én itt rövid pihenő után – ahol betoltam a magammal hozott szendvicset – inkább a 71-es főutat választottam és közelítettem Badacsony felé. Valahol itt fordult át a 100. km.

12.00 Badacsony.

Kitekertem a révhez és egy fotót itt is lőttem. Gondolva a Zamárdiban maradókra, vettem egy Badacsonyi Muscat Ottonelt és a plusz teherrel nem törődve a hátizsákomba rejtettem. Borvidéken halad az út ez nem is vitás, mindenfelé szőlőskertek és pincék, illetve az azokat reklámozó táblák láthatók.

Badacsonytomaj, Ábrahámhegy, Balatonrendes…

A kerékpárút néhol eltűnik, – 1-2 km-t ismét a főúton tekerek – majd a semmiből folytatódik. Érdekes. Egyébként az északi részen van az épített bringaút jelentős része, ám ennek a minősége roppant változatos. Néhol kétsávos, néhol alig egy, néhol a fák gyökerei törik hepehupásra, hogy montival is rázós a továbbhaladás.

12.45 Révfülöp, 120 km.

Elég éhes és szomjas lettem az eltelt 5 és fél óra alatt, hogy egy ebédszünetet tartsak. Mivel a köröm célja csak a teljesítés, így beülök parti étterem teraszára és kiadós ebédet rendelek, amihez egy jól megérdemelt sört is kérek. Gondolván, hogy tele hassal nem fog olyan jól esni a tekerés nem eszem meg az egész adagot, így némi sült krumplit hátrahagyva indulok tovább. A fél órás megálló nem tesz jót, elég nehezek a lábaim, lassan lendülök csak bele ismét a pedálozásba.

Balatonszepezd, Zánka…

A nap egyre jobba süt, bőven iszok, már az ötödik kulacsnál járok, a magammal hozott izotóniás italpor jó szolgálatot tesz. Azért szeretem a HIGH5 trópusi gyümölcsös ízű porát, mert hosszútávon is jó az íze, nem émelyít.

Balatonakali, Balatonudvari…

Időutazás ez a javából! Rengeteg rég elfeledettnek hitt emlékbe botlik itt az ember: nyaralások, utazások, versenyek, bulik, itt töltött napok képei villannak fel az út során, egész mélyen az idők távolába nyúlva.

14.20 Tihany.

Már 145 km van a lábamban, a félszigetre kitekerni nincs kedvem, egyrészt a mászás sem vonz, másrészt úgy érzem elcsúsztam az idővel. Valahogy nehezebben peregnek már a kilométerek. Nem tesz jót, hogy Balatonfüreden – követve a bringautat – a borfesztiválba ütközöm. A bortermelők pavilonjai épp a sétányon haladó kerékpárútra vannak telepítve, padokkal, hatalmas tömeggel. Nem egyszerű keresztülverekedni magam. A megpróbáltatásokért a városszéli benzinkútnál jégkrémmel jutalmazom magam.

15.20 Alsóörs.

Elhaladok a hely mellett ahol a héten egy rendőrt lelőttek, rengeteg mécses és fekete ruhás gyászolók, akik a semmibe nézve álldogálnak, jelzik hogy hol történt a tragédia.

Balatonalmádi, Balatonfűzfő…

Négy óra után érem el a Balaton legészakibb csücskét és a tény lelkileg dob is egy kicsit rajtam, hogy innen már csak „lefelé” kell menni. A túlpartra pillantva látom, szinte a hátam mögött Siófokot, nagyon messzinek tűnik, pedig már csak kb. 30-40 kilométer van hátra. Sok bringással találkozom szemből és sokat meg is előzök. Egy kis boltban banánt és egy Radlert veszek, pár percnyi pihenő és újra tekerek.

16.55 Balatonaliga.

193 km-t mutat az órám, és lassan ráfordulok a déli part egyenesére. Már erősen érzem a lábaimban, a karjaimban a fáradtságot, nem vagyok hozzászokva az ilyen hosszú távokhoz.

17.40 Siófok.

Ez már a finis, újra 30 körüli tempóval haladok. A bringaút megszűnt csak táblák jelzik az irányt, de elvéteni nem is lehetne, csak haladni kell a főúttal, vasúti sínekkel és a Balatonnal párhuzamosan.

18.00 Zamárdi.

10 óra és 40 perccel az indulásom után, (nettó 9 óra 6 perc) 215 kilométerrel gazdagabban visszaérkeztem a kiindulási ponthoz. A ház előtt a többiek üdvrivalgással, kifeszített célszalaggal és célfotóval várnak, én a 110 km-t a hátamon utazott badacsonyi bort nyújtom cserébe nekik.

Most már én is a Balatont körbetekerők táborát gyarapítom. Jó érzés.



 

Az alábbi cikket a Családi Lap felkérésére írtam és a 2009 szeptemberi lapszámban volt olvashó: 

A hegyikerékpározás eredete

A modernkori sportok történetének egy legnagyobb sikere a mountain bike-é, amely szűk két évtized alatt vált a világ egyik legnépszerűbb sportjává. Történet a 60-es évek végén, a kaliforniai Marin megyében kezdődött, ahol egyetemisták egy csoportja úgy döntött, tartalmat ad a jelmondatnak: „Vissza a természetbe!” – ám vittek magukkal biciklit is. 

Mikor a kerékpárgyártók felismerték a terep bringázásban rejlő lehetőségeket fejlesztések tucatjai kezdődtek el. A korábbi kerékpárokhoz képest a strapabíróság mellett az irányíthatóságon, a meghajtás áttételezésén, a fékerőn, illetve a vázgeometrián is javítani kellett. Innen nem volt megállás, a hegyikerékpározás ugrásszerű fejlődésnek indult és megkezdte világhódító útját.

A kerékpárok fejlesztése napjainkban is rohamtempóval zajlik. A váz anyagaként kezdetben acélt, majd titánt és magnéziumot is használtak, de egyre nagyobb teret hódítanak a szénszálas kompozit, ún. karbon megoldások is. Legelterjedtebb vázanyag azonban továbbra is az alumínium, amely előnyös tulajdonságai mellett a kedvező árának köszönhető.  

A mountain bike 1996-ban, Atlantában mutatkozott be a olimpiai sportágként. Magyarország első hegyikerékpáros olimpikonja Viczeffy Zsolt volt, aki a 2004-es Athéni olimpián állhatott rajthoz, de mindenképpen meg kell említenünk Parti András nevét is, akinek a pekingi olimpián elért eredménye érdemel elismerést.

De a hölgyekről is ejtsünk szót. Az utóbbi évek leghangosabb magyar hegyikerékpáros sikerét szolgáltatta tavaly Benkó Barbara, amikor juniorként, - 18 évesen - ezüstérmet nyert a világbajnokságon. A folyamatos jó teljesítményére külföldön is felfigyeltek és ettől az évtől már a freiburgi székhelyű Rothaus-Cube csapatában teker. Biztosak lehetünk benne, hogy hallunk még felőle.

A hegyikerékpározás élettani előnyeit hosszasan lehetne ecsetelni, hiszen növeli az erőnlétet, fejleszti az izomzatot, a légzési és keringési rendszert, de legkomolyabb érv mégis a sportág természet közelisége. Elhagyhatjuk az aszfaltozott utakat, a pöfögő, dudáló autókat és bátran nekivághatunk az ösvényeknek, ahol a hegyek sem jelentenek akadályt. 

Mennyibe kerül egy mountain bike?

Mint annyi más esetben itt is igaz, hogy az olcsó lesz végül a drágább választás. Tisztában kell lennünk vele, hogy 15-20 000 Ft-ért nem lehet használható minőségű kerékpárt vásárolni, nem beszélve róla, hogy mi a hegyeket vesszük célba a kétkerekűnkkel. Sokszor ezeken a hipermarketekben vásárolt kerékpárokon még a legalapvetőbb funkciók sem működnek megfelelően. Nem túlzás azt állítani, hogy adott esetben az életünk múlhat egy minőségi féken vagy a megfelelő alkatrészeken. 

Legfontosabb tanács, hogy a bringánkat szakkereskedésben vásároljuk meg. A néhány ezer forintos ártöbbletért itt személyes kapcsolatot, szakszervizt és személyre szabott segítséget kaphatunk. De, hogy az árról is szót ejtsünk: egy hegyikerékpározásra alkalmas bringa nagyjából 100 ezer forintnál kezdődik és az ár növekedésével egyre kevesebb kompromisszummal rendelkező, egyre magasabb technikai szintű kerékpárt kapunk, amelynek nyergében valódi élménnyé válhat a hegyek ostromlása. Természetesen, legalább ilyen fontos a megfelelő bukósisak viselése, hiszen egy esés mindig váratlanul történik (hiszen ha számíthatnánk rá, akkor nem is következne be) és az a minimum, amit a testi épségünk megóvása érdekében megtehetünk.



Maratonok

Hazánkban egy szezon alatt, amely áprilistól októberig tart, 10-15 hegyikerékpáros maratont is megrendeznek. Ezen eseményekre nem kell versenyként tekinteni és megijedni tőlük, hiszen a rendezők gondolnak a sporttal ismerkedőkre és a gyengébb erőállapotú résztvevőkre, és minden esetben van lehetőség rövidtávon is rajthoz állni. Jellemzően három táv közül választhat a nevező. A legelszántabbak részére van 100 km körüli hosszútáv, - amelyhez 3000 méternyi szintkülönbség tartozik – a jó edzettségi állapotúak 50-60 km-es középtávon, – itt 1500 – 2000 méter a leküzdendő szintkülönbség – még a hobby kerekesek 30 km körüli rövidtávon, - ahol már 1000 méter alatt van megmászandó szint - állhatnak rajhoz.

A hegyikerékpározást elkezdeni, kortól és nemtől függetlenül, sohasem késő. Jelen sorok írója sem gyerekkorában kezdte a hegyekbe vezető útját, ám számtalan verseny, tengernyi élmény és sok-sok ezer bringán töltött kilométer igazolta a döntés helyességét. Akik komolyabb célokat is kitűznének maguk elé, esetleg másokkal is összemérnék erejüket, azoknak mindenképpen ajánlott valamely csapathoz csatlakozni, ehhez segítséget a Merkapt Maraton Team SE honlapján (www.merkaptse.hu) találnak.

A csapatom ars poeticájával zárom a cikket, amely megpróbálja a összefoglalni a hegyikerékpározás savát-borsát: „mindnyájunknak fontos az összetartozás pótolhatatlan érzése és azok az élmények amelyeket közösen élünk át. A természet szeretete, a mozgás szabadsága, az ismeretlen felfedezése, az emelkedők leküzdése, a lejtők mámora, a versenyek izgalma, a közös utazás mind apró építőkövei annak, amit a kerékpározás és a csapat ad nekünk.”

Fotó: Dóczi László

Azt hiszem a sporttal kell kezdenem, ugyanis nagyon szoros kapcsolatban állunk és elég sok ponton kapcsolódunk egymáshoz. Mármint a sport és én.

Nem volt ez mindig így. Jó ideig a busz után futás és egy baráti focimeccs jelentette a testmozgást a számomra. A szorosabb viszony az ezredforduló után kezdett kialakulni, amikor szerelembe estem. A szerelemem tárgya pedig a mountain bike lett. Rendhagyó módon nem a mozgás, a mozogni vágyás irányából, hanem a technika oldaláról pattant ki a szikra, egy kollégám hatására, aki rendszeresen lapozgatott különböző bringás újságokat és így én is egyre gyakrabban olvastam bele ezekbe a magazinokba.

A történet innen felgyorsult és az első semmire sem való, amolyan „tesco bike” után, elkezdődött egy véget nem érő folyamat, amely során bringák épületek és szépültek a kezem alatt. Egy aluvázas osztrák Katarga volt az első komolyabb bringám, azt jöttek sorban a különböző márkák: Kona, Stevens, Canyon… Alkatrészek jöttek-mentek, adtam-vettem, cseréltem, volt hogy több bringa is várakozott az előszobában, és nem mellékesen bringázni is elkezdtem.

Kezdetben csak Debrecen környékén, szigorúan síkon, majd egy barátommal - akit általam kapott kell a bringa iránti rajongás-, egyre távolabb merészkedve. A Zemplén és a Bükk hegység lett túráink célpontja, ahova olykor autóval, olykor vonattal, de legtöbbször két keréken jutottunk el.

A bringázások alkalmával egyre több ismeretséget kötöttem és egyre nagyobb társasággal jártunk tekerni, így lassan megfogalmazódott egy gondolat bennem, hogy jó lenne az összetartozásunkat máshogy is kifejezni. Ennek első lépése egy közös mez elkészítése volt, amelyhez találtunk egy támogatót, aki volt olyan lökött, mint mi és adott esélyt egy alföldi hegyibringás csapatnak. A következő évben a csapatunk hivatalosan is megalakult, kezdetben 6 fővel.

2004-benkezdtem el maraton versenyekre járni, ahol az 50-70 km-es távokat választottam és tekertem le egyre nagyobb lelkesedéssel. Az évek teltek, a kilométerek gyűltek, a csapat gyarapodott és az élményeink is csak szaporodtak. A csapatunk ma 35 tagú, a hazai mountain bike élet állandó szereplői vagyunk és komoly támogató partnerek állnak mellettünk.

Köszöntelek a blog oldalamon, ahol többet megtudhatsz rólam, kicsit másképp…

Ugyan ez a honlap az alkotói munkám bemutatására jött létre, ám ezen bejegyzéseim mégsem a
festészetről fognak elsősorban szólni, hanem minden másról, amivel foglalkozom, ami foglalkoztat. Vessük hát bele magunkat!