ÍGY KÉSZÜLT!



Fülöp Miklós Blogja

[Első oldal]

2015-02-13 - Hála az Óriásnak, életre kelt egy legendás Ossian nóta!


A rock kedvelőknek nem kell bemutatni azt a legendás Ossian koncertet, amelyre 2000. szeptember 15-én került sor Debrecenben, ahol olyan produkciót láthatott a nagyérdemű, amely – hála az ott készült felvételeknek – örök klasszikusként vonulhatott be a metáltörténelembe.

Akik nem lennének képben – főként nekik íródott ez a bejegyzés – azoknak összefoglalom a történteket. Egy Metál Fesztivál néven szervezett esemény főbandájaként lépett fel az Ossian, ám mire a zenekarra került a sor, a frontember, Paksi Endre gyakorlatilag egymaga megitta a zenekarnak szánt piát és - ne szépítsük – tökrészegen állt színpadra, olyannyira, hogy a saját dalszövegei sem jutottak az eszébe és végig halandzsázta a fellépést.

ossian_2010_debrecen

És, hogy miért került éppen most elő ez a sztori?

Nos, az Óriás zenekar feldolgozta az Ossian pokolnál hangosabb című dalát, na nem az eredeti, hanem a joggal elhíresült debreceni koncerten elhangzott verziót. 

Aki ismeri az eredetit és hallotta már a részeges koncertverziót is, az ugorjon egyből a harmadik videóra, aki képbe akar kerülni - és könnyesre akarja röhögni magát -, mert eddig elkerülte a sztori, az pedig nézze végig mindhármat.

1. A pokolnál hangosabb című dal "videóklippje", amely a kor színvonalán készült, ennek megfelelően az első mosolyokat már előcsalogathatja:



2. A 3 és fél liter borral átdolgozott verzió, amely Márhívó címen híresült el.



3. Az Óriás feldolgozás a Petőfi Rádió Akusztik című műsorában.



2013-06-19 - Toszkána másképp: pop-art freskó Pisában


Az idei toszkán kirándulásunkról már írtam a blogban, most egy szintén az úthoz köthető poszt következik, amely az utazás egy pillanatát ragadja ki. Ez a néhány különleges perc Pisában zajlott, amikor felfedeztünk az egyik ház oldalán egy Keith Haring festményt. Tudtam róla, hogy van a városban a híres pop-art művésznek egy alkotása, de nem nagyon esik szó róla az utikönyvekben, így nem is kerestük, pusztán a véletlennek köszönhető, hogy rábukkantunk. De mit keres egy amerikai művész munkája egy toszkán város kolostorának a falán?

keith haring tuttomondo pisa

1958-ban szültetett Keith Haringet az is ismeri, aki azt sem tudja, hogy valaha élt ilyen nevű művész, ugyanis alkotásai az egyetemes kultúránk részét képezik. Elég megnézni egyetlen munkáját, hogy rájöjjünk: igen, én ezt már láttam valahol! 

A Pennsylvaniaban született Haring 20 évesen költözött New Yorkba, ahol rövid idő alatt elárasztotta grafittijeivel a nagyváros falait, éltető közegévé a metró vált, ez lett ugyanis – Haring kifejezésével élve – a művész „laboratóriuma”, ahol kidolgozhatta ötleteit és kísérletezhetett egyedi vonalaival. Két évre rá már nemzetközi elismertségre tett szert a fiatal művész és olyan pályatársakkal emlegették egy lapon mint Andy Warhol, és olyan cégeknek dolgozott mint a Swatch vagy az Absolut Vodka.

keith raing tuttomondo pisa

De nézzük a pisai alkotás történetét. Keith Haring 31 évesen, 1989 júniusában érkezett a toszkán városba, hogy pontosan miért, arról nem tudni. Tény azonban az, hogy a pisai művészeti iskola hallgatóival együttműködve nekiállt telirajzolni az említett 180 négyzetméteres házfalat. A beszámolók szerint maga az alkotás valójában egy hosszúra nyúlt, egyhetes buli volt, amin bárki részt vehetett: első nap Haring szabad kézzel, vázlatok nélkül rajzolta fel a klasszikus kontúrokat, aztán a diákok és az arra sétáló járókelők színezhették a művet. A falfestmény a Tuttomondo címet kapta, és mint később kiderült a művész utolsó munkája lett, ugyanis 1990 februárjában AIDS-betegségben elhunyt.

keith haring tuttomondo pisa

Mivel a graffiti egy igen múlékony alkotási forma, így a világon túl sok „utcán lévő” Haring festmény nem maradt fent, ezért ha legközelebb Pisában jársz, mindenképpen tény egy kitérőt és nézd meg a béke és harmónia pop-art freskóját. 

 


2013-06-07 - Kirándulás Toszkánába


A Ryanair pisai járatát alapul véve szerveztünk egy rövid toszkán kirándulást, amely hosszúhétvégésen, péntektől hétfőig tartott és a Pisából könnyedén elérhető úticélokat fogta csokorba.

Május utolsó napján, pénteken reggel vettük az irányt a hűvös Budapestről Toszkána irányába, hogy 10 óra előtt már a pisai Galilei reptéren álljunk. A repteret gyakorlatilag egy zebra választja el a várostól, így akár gyalog is megközelíthető. Mi a buszozás mellett döntöttünk, hogy az energiáinkat későbbre tartalékoljuk. A város nem nagy, gyorsan átlátható, az Arno segít a tájékozódásban és minden út a Csodák terére (Campo dei Miracoli), azaz a Ferde Toronyhoz vezet. Mi is itt szálltunk le a buszról, ám a péntek délelőtti turistacsúcsban, inkább reggelizés és a szállásunk felkeresése mellett döntöttünk.



A szállásunkként a Hotel Cecile szolgált, amely elhelyezkedése városnézéshez ideális, a szobák tiszták, jól felszereltek és még erkély is járt hozzá, amelyről szép kilátásunk volt Pisa cseréptetős házaira. Az első napunk Pisa felfedezéséről szólt, amely a Csodák terén kívül is kínál látnivalót, de persze a fő látványosság a torony. Mókás, hogy minden ideérkező elkészíti a tornyot támasztó kötelező fotót, mi is így tettünk. Mindenképpen felkeresésre ajánlott még a Piazza dei Cavalieri (Lovagok tere), amely Pisa egyik legfontosabb pontja, a sétálóutcaként szolgáló, üzletekkel szegélyezett Via Guglialmo Oberdan és a régi sikátoros városrészben is érdemes kicsit csavarogni. A város Arno-n átívelő hídjai nem különösen érdekesek, viszont a folyóparton találjuk a kicsi, de nagyon szép Santa Maria Della Spina templomot, amely azért épült, hogy méltó helye legyen Krisztus töviskoronájából származó egyik tüskének.



Második napunkon a 75 km-re lévő Firenzét vettük célba, amit vonattal közelítettünk meg. A vonat a két város között sehol sem állt meg, így 40 perc alatt a Santa Maria Novella állomáson találtuk magunkat Firenze szívében. Szombat délelőtt lévén, igen sok turista volt a városban. A városnézés során a kihagyhatatlan látnivalókat vettük sorra. A San Lorenzo (Basilica di San Lorenzo) bazilikával kezdtük, amely Firenze egyik legnagyobb temploma. Érdekessége, hogy a homlokzatára ugyan Michelangelo elkészítette a terveket, de befejezetlen maradt és a márványborítása nem készült el. Innen továbbsétáltunk a Firenzei dómhoz, amely roppant lenyűgöző építmény. A templom a 169 méteres hosszával, a 104 méter szélességével és a 107 méteres magasságával Olaszország legnagyobb, a világ negyedik legnagyobb temploma. A dóm a homlokzatának díszességéhez képest meglepően puritán belsővel rendelkezik.



A Piazza della Signoria felé folytattuk a sétánkat, amely a város egyik központi tere, sok látnivalóval. Itt található a jellegzetes, magasba nyúló tornyú Palazzo Vecchio, amely napjainkban városházaként szolgál. A téren jelentős szobrok illetve másolataik állnak, többek között Michelangelo Dávidjának másolata is.



Az Uffizi képtár irányába haladtunk tovább, ahonnan – hova máshova – a Ponte Vecchiora mentünk tovább. Sok okosságot nem írok róla, hiszen a világ ismertebb hídjáról van szó, aki nem ismeri az nézzen utána. A hídon való átkelés után a Pitti-palota következett, amely szintén lenyűgöző méretekkel rendelkezik és a Mediciek által gyűjtött műkincsek tekinthetők meg benne. Rövid szieszta után a Sanata Trinta hídon sétáltunk vissza az Arno túlpartjára, ahol felkerestük a fényesre simogatott, szerencsehozó Vaddisznó-szobrot.A főbb célokat teljesítve egy kis csavargásba fogtunk, amely során hagytuk, hogy a lábunk és a kíváncsiságunk vigyen. Így is rátaláltunk a méltán híres Orsanmichele templomra, amely sajnos már nem volt nyitva. Innen lassan indulnunk kellett az állomásra, mert indult vissza a vonatunk, de még útba ejtettük a Santa Maria Novella templomot. Pisába való visszaérkezésünk után még egy kis éjszakai filmezésre elsétáltunk a Csodák terére.



Harmadik napunkat Lucca megtekintésére szántuk. Ismét vasúttal kívántunk utazni, viszont pont lekéstük a Luccába induló vonatot, amit másfél óra múlva követett volna másik, így a menetrendet megnézve, egy 5 percen belül induló livornoi vonatra szálltunk, irány a tenger!



Livorno egy kikötőváros a toszkán régió nyugati határán, amely kb. 20 km-re, egy rövid vonatútra fekszik Pisától, így pikk-pakk megérkeztünk. Az útikönyvek némileg jogtalanul jellegtelennek nevezik a várost, pedig nem az, egy néhány órás csavargást mindenképpen megér. Sétáltunk egyet a kikötőben, majd a Velence városrészt fedeztük fel. Ebéd után visszaindultunk Pisába, ahonnan rövid időn belül továbbvonatoztunk Luccába.



Luccában nincsenek világhírű, evidencia szinten ismert látnivalók, de vannak mesés templomai, fantasztikus hangulata, történelmi miliője és egységes arculata. A sikátorszerű utcákon órákig lehet bolyongani, minden sarkon vár ránk valami meglepetés. Vasárnap délután lévén nem csak a turisták, de a helyiek is az utcákon hömpölyögtek. A gyönyörű kisváros egyik fő látnivalója a Piazza Amfiteatro, egy ovális alakú tér, melyet középkori épületek vesznek körül. Valamint kiemelnék két templomot, amelyek a kötelezően megtekintendő kategóriába taroznak, a Doumo San Martino-t (Szent Márton-dóm) és a San Michele in Foro-t, utóbbi a varázslatos hangulatú Piazza San Michele-n található. Lucca némileg Pisa, Firenze és Siena árnyékában él, ám vitathatatlanul Toszkána egyik ékköve.



Befejezésként mindenképpen leírnám, hogy az olasz vasúti közlekedésről csak jó élményeket gyűjtöttünk. A járatok sűrűn közlekednek, a menetidő rövid, a vonatok a hazai viszonyok tükrében kimondottan kulturáltak és megfizethető az áruk. Egy dologra viszont figyelni kell! A jegyeket az állomásokon található bedugós jegykezelő automatáknál érvényesíteni kell, mert komoly bírsággal büntetik ennek elmulasztását.


Az Arno és a Santa Maria Della Spina hajnalban

A visszautazásunkra egy hétfői 4:30-as ébresztőt követően került sor. A vasútállomásig gyalog, onnan busszal mentük a Galilei reptérre, ahol egy érdekes közjáték során egy olasz család poggyászaiból játék géppuskák és kardok kerültek elő, amit az elkeseredett gyerekek sírásától kísérve vettek el tőlük. Nem tudom, a papa-mama mit gondolt mikor becsomagolt!? Egy bóbiskolással töltött repülés után, nem sokkal 8 óra után újra Magyarországon voltunk. Hogy visszatérünk-e? Szerinted? :-)



2013-01-01 - BUÉK 2013


Az alábbi videót 2012 utolsó napján készítettem egy Hármashatár-hegyi tekerés alkalmával. A szűk kétperces összeállítás megmutatja, hogy miért érdemes egy szürke, téli napon is bringára szállni: hiába a fagyos hideg, a jég, a sár, így is rengeteg szépséget találhatunk.

Ezzel a kis filmmel kívánok minden barátomnak, ismerősömnek, csapattársamnak és sporttársamnak boldog új eszendőt.



2012-06-01 - Anneke ismét Budapesten járt!


Tegnap este Anneke van Giersbergen koncerten voltunk a Club 202-ben, ezen apropóból gondoltam, hogy írok egy bejegyzést, annál is inkább, mivel Anneke pályafutását gyakorlatilag a kezdetektől fogva nyomon követem, így akár rajongónak is nevezhetem magam. Mielőtt a tagnapi benyomásaim ecsetelésébe kezdenék, vegyük át, hogy kiről is beszélünk, hátha van olyan olvasó, akinek idegenül cseng Anneke van Giersbergen neve.

Nos, Anneke 1995-ben tűnt fel a rock zene világában, amikor a holland The Gathering zenekar énekesnője lett, így már az ő közreműködésével jelent meg a Mandylion című lemezük, amely a harmadik volt a sorban. A The Gathering első két albuma az Always… (1992) és az Almost a Dance (1993) négy különböző férfi énekes közreműködésével jelent meg, így a 22 éves Anneke érkezése jelentős változásokat hozott.

the gathering
a '90-es években...

Igazán nagy sikereket a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején értek el. A legnagyszerűbb lemezük a Nighttime Birds 1997-ben jelent meg. Ebben az évben kétszer is játszott a The Gathering Budapesten, júniusban és szeptemberben. Az őszi koncerten, amelyen a Tiamat társaságában játszottak az E-Klubban, ott voltam és máig meghatározó élményként szolgált a fellépésük. 

A következő albumokkal (How to Measure a Planet? (1999), if_then_else (2000), Souvenirs (2003)) az együttes fokozatosan eltávolodott a gothic metal-tól és egyre közelebb kerül az alternatív rock-hoz. Az újabb magyarországi koncertre 2001-ben került sor, amit 2002-ben egy nagyszínpados Sziget fellépés követett, ahol a Nightwish-el karöltve melankólikus szépségű koncertekkel ajándékozták meg a nagyérdeműt. A 2004-ben kiadott újabb lemez, a Sleepy Buildings egy félakusztikus előadás volt, amit két éjszaka alatt rögzítettek. A zenekar ebben az évben ismét kétszer vendégeskedett nálunk, egy Wigwam buli és egy Sziget fellépés alkalmával.

the garthering
Még a The Gathering élén...

2005. február 20-án Annekének megszületett Finn nevű fia, ám ez nem vetette vissza a karrierjében. Egyébként az apa amellett, hogy férj, a színpadon is a kedvese mellett áll, ugyanis egy jelenlegi zenésztársról beszélünk. Az együttes Home című albuma 2006 áprilisában jelent meg, amit újabb turné és újabb Sziget koncert követett. 2007. június 5-én robbant a bomba, amikor a zenekar bejelentette, hogy augusztusban Anneke kilép az együttesből. Indokként az szolgált, hogy az énekesnő szeretne több időt fordítani a családjára és új, saját együttesére az Agua de Annique-re.

Még ebben az évben megjelent Air című lemeze, amely sokkal inkább volt szólólemez, mint egy újabb együttes munkája és a hátrahagyott örökséggel sem vette fel a versenyt. Ezt a sort követte a Pure Air című lemez 2009-ben, amelyen szinte már hangszerek sem nagyon szerepeltek, az akusztikus dallamok pusztán aláfestésként szolgáltak az énekesnő gyönyörű hangjához. Szintén 2009-ben jelent meg Danny Cavanagh-val (Anathema) közös akusztikus koncertlemeze (In Parallel), majd az In Your Room című szólóalbuma.

Mohai Balázs / mush.hu

Eközben a koncertezés sem állt le és ismét felénk fordult a turnébusz nagy fekete kereke. A Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban, az Anathema énekes Danny Cavanagh oldalán éjszakába nyúló, emlékezetes akusztikus koncertet adtak, ahol szintén ott voltunk (sőt az anyukája hasában már Boldizsár is velünk volt).

2010 novemberében Pécsen és két napra rá az A38-as hajón lépett fel az Agua de Annique (ezek kimaradtak), majd lassan elérkeztünk a tegnap estéhez, illetve 2012-höz. Idén látott napvilágot az Everything Is Changing címmel a legújabb lemez – amely sokkal erőteljesebb, mint az elődei -, ami már nevében is saját, tehát az Agua de Annique név hátrahagyásával került kiadásra, így jöhetett az újabb turné és az újabb budapesti fellépés.

anneke van giersbergen
Mohai Balázs / mush.hu

Négyesben indultunk az egykor szebb napokat látott koncerthelyszín, a Club 202-felé. A rock rajongók egykori fellegvára, amely Wigwam néven igen sikeres éveket tudhat maga mögött, szűk két éve indult újra új névvel, ám a névcserén kívül semmi nem változott. Az tény, hogy olykor igen rangos előadók is megfordulnak a város e kieső helyszínén (tőlünk 16 km:-)), ám a környezet csalódást keltő.


Mohai Balázs / mush.hu

Mire e ténytől sikerült függetlenedni illetve egy sört elfogyasztani, már túl is voltunk a két előzenekaron a holland Kill Ferelli-n és a német Frames-en. Pontban kilenc órakor csapott a húrokba a zenekar és lépett színpadra Anneke. Az újabb csalódás akkor ért, amikor a kezdés pillanatában körbenéztem, hiszen túlzással sem volt fél ház. Nagyjából 200 rajongó ácsoroghatott a színpad előtt, így a többieknek gyorsan meg is idéztem egy Gathering-es koncert DVD-met, amikor egy nyári fesztiválon 72 000 ember előtt énekelt a holland lány. Nem tudni mi okozta az érdektelenséget, hiszen az új lemez elég erős, Anneke élete csúcsformájában énekel rajta, és mégis csak a rockzene egyik legkarakteresebb énekesnőjéről beszélünk… Na, de sebaj, akiért jöttünk az itt volt, így rá összpontosítottunk!


Mohai Balázs / mush.hu

Nyitásként az új lemez Feel Alive-ját kaptuk, amely klipje egyetlen vágás nélküli felvétel, ahol a látnivalót kizárólag Anneke szolgáltatja, ahogy pőrén elénekli a dalt. A koncerten Anneke szokásához híven mély átéléssel, tündéri mosollyal és igéző pillantásokkal adta elő a szerzeményeit. Aki úgy gondolta, hogy egy laza popkoncertet fog látni, annak csalódnia kellett, mert volt néhány igazán megdörrenő nóta, mint pl. a Take Me Home. Természetesen a műsorban helyet kaptak a szentimentálisabb nóták is, így előkerült a My Boy és a Beautiful One is. Nem is lett volna kerek a műsor, ha nem kerül elő néhány dal a Gatheringes érából is, így meghallgathattuk a Saturnine-t és az Even The Spirits Are Afraid-et is. Egy nóta erejéig színpadra állt a nyitózenekar, Kill Ferelli énekesnője, Kelly Kockelkoren is, így egy duettnek is tanúi lehettünk.

A koncert egyetlen negatívuma a rövid műsoridő volt, hiszen bő egy órával a kezdés után elkezdték a „befejezem-elköszönök, visszahívtok-visszajövök” játékot, amit kétszer megismételtek, ám másfél óránál így sem volt hosszabb az előadásuk. A második ráadásban szerencsére hallhattuk a Devin Townsend féle Hypedrive-ot is, amely frappáns zárása volt a bulinak.


Mohai Balázs / mush.hu

Összességében az előadott 16 szerzeménytől azt kaptuk, amiért Anneke koncertre megy az ember, így éterien lebegő derűvel felvértezve indultunk haza. Végezetül egy népszerű zenei blogról idéznék egy mondatot, amely velősen foglalja össze az este lényegét: „Anneke ezúttal is gyémántfejes dugványozóval döfött szívünk gyökerébe, s plántálta el bele a szépség és az érzékenység vetőmagját…”

Koncertfotók: mush.hu



2012-02-21 - Henri Van Lerberghe legendája


Henri Van Lerberghe belga kerékpárversenyző volt, aki 1881. január 29-én látta meg a napvilágot Lichterveldében. Sajátos, faltörő koshoz hasonlatos harcmodora miatt nagyon kedvelt volt a kerékpársport rajongóinak körében. A Ritte becenévre hallgató kerekeshez fűződik az országúti bringázás egyik legszórakoztatóbb története, ennek próbáltam utánajárni…

Henri Van Lerberghe

Négy hónappal az első világháború befejezését követően, 1919. március 22-én indították el ismét a Tour of Flanders elnevezésű országúti kerékpárversenyt Belgiumban. A 47 induló között volt Henri "Ritte" Van Lerberghe is, egy nagyon tehetséges versenyző, aki a háború előtt, 1914-ben második lett a versenyen. Van Lerberghe közvetlenül a leszerelését követően érkezett a viadalra, úgy hogy még kerékpárja sem volt. A versenyen végül egy rokonától kölcsön kért bringával tudott elindulni. Ritte a rajtpisztoly eldördülése előtt, az öklét rázva, így kiáltott a versenytársaknak: "lenyomlak titeket a francba!"

A verseny nagy esélyese Jules Vanhevel jót nevetett az elszánt kihívón, de Ritte még egy lapáttal rátett: "ne röhögj, mert a saját házad előtt foglak faképnél hagyni!" Van Lerberghe betartotta az ígéretét és Ichtegemnél, amely Vanhevel szülővárosa volt, egy dombon megtámadta nagy riválisát. A többi versenyzőnek tetszett a színjáték és nem vették komolyan az akciót, így Ritte tekintélyes előnyre tett szert. Mire a pelotonban észrevették, hogy ennek a fele sem tréfa, a szökevény már messze járt.

Ritte hatalmas iramban tekert a 203 km-s verseny célja felé, akit az északi-tengeri szél is segített, ám mielőtt a Gentbrugge-i velodromba ért volna megállt egy helyi kocsmában, ahol rendelt egy "Demie-t”, egy világos belga sört. A szökevénynek annyira jól esett a nedű, hogy kért még egyet, majd egy újabbat. A verseny szervezője Oscar Van Braeckel észrevette, hogy Ritte a kocsmában ül és szólt Van Lerberghe edzőjének, hogy azonnal hozza ki onnan a versenyzőt, aki hosszas rábeszélés után tudta csak rábírni hősünket a továbbindulásra. A befutó előtt Ritte a bringáját tolva még tett egy tiszteletkört a velodromban, mert a sok sör miatt tekerni már nem tudott, közben kikiáltott a közönségnek: "menjetek haza, félnapnyi előnyöm van a többiekkel szemben!" Valójában 14 perc maradt az előnyéből, de Henri Van Lerberghe így is fölényesen nyerte az 1919. évi Flamand körversenyt.

Henri Van Lerberghe

Idáig tart a legenda, ám az igazság nem kevésbé szórakoztató:

Miután hősünk megszökött a mezőnytől közel 120 km-t tekert egyedül, amely során meggyűlt a baja a szembeszéllel. Már-már úgy tűnt, hogy elkészül az erejével, amikor megállt az út mentén egy segítőnél, aki az egyik versenyzőt, Marcel Buysse-t várta frissítéssel. Ritte azt mondta a segítőnek, hogy Buysse már feladta a versenyt és elkérte az életmentő ételt, így új erőre kapva folytatta a versenyt.

Az újabb fordulópont egy vasúti kereszteződésben volt, ahol egy tehervonat vesztegelt elzárva az utat. Van Lerberghe nem teketóriázott, a vállára kapta a kerékpárját és felmászott a vasúti szerelvényre, majd a túloldalt leugrott és száguldott tovább a cél felé. Ritte 14 perces győzelme végül a verseny történetének legnagyobb arányú diadala lett. A 203 km-es etap megtételéhez 7 óra és 28 percre volt szüksége, amely 26,4 km/órás átlagot jelentett, ami mai szemmel nézve megmosolyogtató lehet.

A Tour of Flanders mezőnye azóta is mindig áthalad Lichtervelde városkáján, ahol a résztvevők megemlékeznek Henri Van Lerberghe legendás győzelméről. Elég csak 2004. április 4-ét felidéznünk, amikor a mezőny egy a főtéren felállított hatalmas méretű vasúti kocsin haladt keresztül, így tisztelegve a nagy előd emlékének.

Ritte_Henri Van Lerberghe


A lichtervelde-i halállovasként elhíresült bringás karrierjének vitathatatlan csúcspontja volt ez a furcsa diadal, hiszen egy 1913-as Tour de France szakaszgyőzelmen kívül egyéb elsőséget nem őriznek a krónikák. A furcsa becenév Van Lerberghe versenyzési stílusából ered, hiszen minden futamon nagyon erősen, mindent beleadva kezdett és az elején próbálta dűlőre vinni a dolgot, ám kamikaze harcmodora miatt sokszor a versenyeket sem tudta befejezni. Ritte, aki 1910 és 1923 között volt aktív versenyző, 1966. áprilisában halt meg 75 éves korában, emlékét egy amerikai bringagyártó és egy kerékpáros csapat is őrzi, akik Ritte néven szerepelnek.


 



2011-08-23 - Trans Hungária Maraton: négy nap alatt keresztül Észak-Magyarországon!


Véget ért hazánk első többnapos hegyibringás versenye a Trans Hungária Maraton, amelyen én is részt vettem, így a történelem részévé válva örökre az első teljesítők közé kerültem, ugyanis sikeresen végigtekertem a kb. 360 kilométernyi távot. Négy napnyi élményt kellene most leírnom, de nem is tudom, hogy hol kezdjem, hiszen tengernyi kaland részesei voltunk...

A történet nem a nagymarosi rajttal kezdődött, hanem Zánkán a 24 órás versenyen, ahol a lánycsapatunk győzelme hat indulói helyet jelentett a Trans Hungáriára. A hat helynek gyorsan lett gazdája: Brigi és Juci a lányok közül vállalta, hogy részt vesz a nem mindennapi erőpróbán, hozzájuk csatlakozott Alex, Balu, Zoli és én. 

A két verseny közötti három és fél hétben próbáltunk közös tekerésekkel minél többet a nyeregben tölteni, hogy valamelyes ráállítsuk a szervezetünket a többnapos igénybevételre. Igazából a THM-es csapatunk teljesen rutintalan volt, nem csak a többnapos, de néhány alkalomtól eltekintve, a hosszú távú versenyek tekintetében is, ez azonban nem szegte kedvünket.

A Trans Hungária Maraton kedvcsináló videója:


Gyorsan teltek a napok, végül felvirradt augusztus 17-e. Két autóval indultunk Nagymarosra, ahol már gyülekeztek a bringások. Gyors nevezés után, átöltöztünk, összekészítettük a felszerelést és már mentünk is a rajthoz. Kilenc órakor dörrent el a startpisztoly és üdvrivalgások közepette kanyarodtunk ki a kikötőből és kezdtük meg az Észak-Magyarországon átvezető utunknak. Az első Trans Hungária Maratonnak 153-an vágtunk neki. 

A hat fős Merkaptos egységnek a célja elég egyszerű volt: a teljes szakaszt letekerve épségben eljutni a tokaji célba. Bocsássa meg a kedves olvasó, hogy ha nem fogom az útvonalat részletezni, hiszen a közel 400 km alatt nagyos sok települést érintettünk, ráadásul az első napi Nagymaros-Hollókő közötti szakasz számomra teljesen ismeretlen volt. 

Gyönyörű tájakon vezetett az utunk, a cserháti dobok alapjaiban határozták meg a szakasz karakterét. Mászás-lejtőzés-mászás-lejtőzés követte egymást, szántóföldeket és várromokat érintve gyűjtöttük a kilométereket. A településeken áthaladva mindenhol hangosan szurkolva fogadtak a helyiek. A legemlékezetesebb fogadtatásban a Bánki tónál volt részünk, ahol népviseletbe öltözött asszonyok házi sütésű finomságokkal vártak és egy komplett fúvós zenekar játszotta a kerék alá valót.

A pálya kijelölése nagyszerű volt, mindenhol egyértelmű volt az irány és a neon zöld pólóba öltözött segítők is rendre a megfelelő irányba tereltek minket. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon sokan féltették a szervezőket attól, hogy ezzel a versennyel nagy fába vágják a fejszéjüket és problémák fogják övezni a lebonyolítást. Szerencsénkre a szervező csapat - csattanós válaszként a kétkedőknek -, jelesre vizsgázott minden tekintetben.

Problémáink azonban mégis adódtak, ráadásul elég nagyok, ugyanis 90 km környékén csapattársunk Balu hatalmasat bukott, aminek következtében eltört a bal kezének kisujja, amit további zúzódások súlyosbítottak. Ha ez nem lett volna elég Zoli hátsó váltóját 68 km-nél letörte egy kő. Zoli 4-5 km rollerezés után, elérte a 72. km-nél lévő frissítő pontot, ahol a lebonyolítás módja, büntető idő jóváírása mellett, lehetőséget adott a szakasz befejezésére. hatalmas szerencsére a szállításra érkező csapat a nagymarosi bringabolt emberei voltak és az autójukban volt egy váltó, ami ugyan csak nyolc sebességes volt és Shimano kompatibilis (Sram váltó tört le), de felszerelve mégis lehetővé tette, hogy Zoli letekerhesse a hátralévő közel 30 km-t.




Fotó: Orliczki Attila

A hollókői célba Brigivel 7 óra tekerés után értünk be, ám, hogy ez se legyen túl sima, a befutó előtti kilométeren Brigi lánca elszakadt, így futva tette meg a hátralévő távot. A célban a 2200 méter szintkülönbséggel fűszerezett közel 100 km-t egy sörrel öblítettük le, amihez a helyiek által kínált hagymás-tejfölös kenyérlángost fogyasztottuk el, miközben vártuk a többieket. Balu a sérült kezével kb. 20 perccel, Jucus és Alex egy órával utánunk érkezett. Közben bemondták, hogy a 72 km-nél lévő limitpontot, a teljes mezőny időre elérte így senkit sem kellett büntetőidővel leszállítani. A célban a mentősök, Balázs sérülését megvizsgálva, diagnosztizálták az ujjtörés tényét és további kórházi kezelést javasoltak. 

A szállásunk egy jellegzetes, tornácos hollókői házban volt, ahol kb. 20 bringás foglalt helyet és főként a Bringabanda tagjaival osztoztunk a fekhelyeken. A bringás karaván jelentős része kempingben, saját sátorban éjszakázott. A közös vacsorát megalapozandó a szállásunkkal szemben található étteremben egy-egy tál sztrapacskát toltunk be. Este a kempingben böséges, többfogásos vacsora várt minket, de az este fénypontja mégis a napi eredményhirdetés volt, ahol a lányainkat a női duó kategória első helyezettjeként szólították ki. Lefekvés előtt még összekészítettük a másnapi szerelést és álomra hajtottuk fejünket.

Az első nap összefoglaló videója:


Szinte egyikőnk sem aludt jól, amire a jelentős igénybevétel, az átélt élmények és izgalmak sokasága lehetett a magyarázat. Balutól búcsút vettünk, ő a hatvani kórház felé vette az irányt, így egy fővel megfogyatkozott a csapatunk. A rajtot éppen csak elértük, érkezésünk után egy perccel dörrent el az indulást jelző ágyúszó. 

Mászással indítottuk a szakaszt és intettünk búcsút Hollókőnek, majd az első hegyünk kitekerése után a Cserhátnak. A napi penzum ezúttal is méretes volt: a Mátra átszelése komoly kihívásnak ígérkezett. A teljes, 1800 méteres szintkülönbséget gyakorlatilag a táv feléig kellett feltekernünk, hiszen a Kékestető után szinte csak lejtőzés várt ránk. A 21-es utat keresztezve 160 méteres tengerszint feletti magasságról kezdtük meg hazánk legmagasabb pontjának ostromlását. Hosszú, rázós, meleg, poros, kemény mászásokkal tarkított órák vártak ránk. Nagy örömünkre szolgált, mikor Mátraszentlászló határában a Kétkerék vendégház frissítőjét találtuk, ahol barátaink Orsi és Zsolti szörppel és házi sütivel fogadtak.

A Mátra Maratonról jól ismert útvonalon róttuk a kilométereket és gyűjtöttük a szintet. Lassan elértük a mátraházai parkolót, majd a Kékesnek fordítottuk a kerekünket. A Kékestető sípályán való megmászása nem ismeretlen a montisok előtt, hiszen a Mátra Maraton ezzel a kihívással kezdődik. Nagy különbség most annyi volt, hogy nem a rajt után, hanem kb. 50 km-rel és 1500 méter szinttel a lábban vágtunk neki.

Ennek megfelelően fogcsikorgató küzdelem volt, de sikerrel vettem az akadályt, nem úgy mint a mezőnybéli társaim, akik inkább a tolást választották. A csúcson lévő frissítőnél bevártam Brigit, majd megkezdtük a végtelen lejtőzést. Azaz csak kezdtük volna mert az első km-en felütöttem a hátsókerekemet, így jöhetett a defektszerelés. 6-7 percet időztem, ezalatt öten haladtak el mellettem, így az üldözésükre eredtem. A gyors tempómnak köszönhetően gyorsan összeszedtem a riválisokat, majd jött a következő felütés és az újabb szerelés. Mivel két belsőt hoztam magammal és cseppet sem tetszett a defektjavítás, a munka végeztével óvatosabbra vettem a tempót és próbáltam épségben leérni. Nagyon hosszú, nagyon rázós szakasz volt, ami a merevváznak köszönhetően makacsul szívta az erőmet.

Jó 25 km alatt veszítettük el a Kékesen begyűjtött szintet és 800 méterrel lentebb Recsk irányában hagytuk el a Mátra hegységet. Ekkor már 80 km felett jártunk, így joggal reménykedtünk egy laza befejezésben, ám nem így lett. Újabb szántóföldek, újabb dombok, újabb rázós utak következtek, ami sokónkat a végkimerülés határára tolt. Nagyon fáradtan érkeztem a Bükkszéken található célba, ahol Brigi várt, ő 9 perccel előttem érkezett.

Gyorsan elfogyasztottuk a helyiek által kínált paprikáskrumpli-dinnye menüt, - közben 25 perc hátránnyal Zoli is beért - majd a bringamosás után megkerestük a szállásunkat, ahol gyors zuhanyzás után bezuhantam az ágyba. Juci és Alex jócskán lemaradva, majd két órával többet tekerve nálunk érkeztek a célba, majd evés után a házhoz. Vacsorára és az eredményhirdetésre természetesen visszamentünk a versenyközpontba, ahol a lányokat ismét pódiumra szólították, hiszen tetemes előnnyel vezettek a Száguldó Virágok előtt a női duók csatájában. Altató ezúttal sem kellett, gyorsan elaludtunk.

A második napon készült összefoglaló:



A két kemény nap, amit megtettünk a Trans Hungária Maratonból, nem múlt el nyomtalanul és nagyon rosszul ébredtem. Fájt, sajgott minden tagom, ráadásul szellemileg is nagyon elgyötört voltam, így igen nehezen ment a reggeli készülődést. Reményt egyedül az adott, hogy az általam jól ismert és kedvelt Bükki szakasz következett. 

A rajtot ismét csak éppen elértük, már indultunk is Szarvaskő irányába. A tempós jól tekerhető kezdetben aszfaltos szakasz felébresztett, felrázott és roppant pozitív hangulatba kerültem, a reggeli levertségnek nyoma sem volt már. A napi mászás jelentősebb része ismét a szakasz első felére esett. A Bükk-fennsík meghódítása után hosszú lejtőzés kezdődött Felsőtárkány irányába, ahol a tó mellett egy ismerős arc fogadott minket, hiszen csapattársunk, barátunk Nagy Zsolti jött el fotózni és buzdítani minket.

Rövid szusszanás után újra az emelkedőket róttuk és jól ismert útvonalon másztunk Ódorvár felé. A mászás nagy részét a Meridás Nádházi Lacival tettük meg, akivel a verseny alatt igen jó ismeretséget kötöttünk, hiszen sokat mentünk együtt. Lejtőzés, frissítő és Hór-völgy volt a sorrend, ahonnan Bükkszentkereszt volt a további irány. Hiába került már a teljes táv majd háromnegyede a lábba, nagyon jól éreztem magamat, amit próbáltam Brigire is átragasztani, aki ekkor már kissé fáradt volt. 

Ekkor még nem sejtettük, hogy a Trans Hungária Maraton legnagyobb élménye előtt állunk. A szakasz záróakkordjaként egy hosszú, technikás, felejthetetlen lejtőzés következett, amely nyomvonal egykoron downhill versenyeknek adott otthont. Szinte hihetetlen volt, hogy a 300. km környékére ilyen, cseppet sem veszélytelen rész került, de szerencsére mindenki gond nélkül leért és a legtöbbünknek hosszú időre vigyort ragasztott az arcunkra az élmény. Ezt megfűszerezvén a lejtő vége gyakorlatilag berohant a Diósgyőri vár mellett található strandra, ahol a célvonal várt ránk.

Brigi és Zoli gyors egymásutánban megérkeztek, ám Jucusék ismét jócskán elmaradtak, igaz egy defekt is hátráltatta őket. Bringamosás, strandolás, evés következett, majd miután mindenki beért indultunk Szerencsre, hiszen másnap onnan volt a rajt. A mezőny és a bringás karaván maradt Diósgyőrben, őket busszal szállították át másnap reggel a borsodi településre. 

A szerencsi szállásunkon már várt minket Gábor, Brigi barátja, így egy fővel gyarapodva autóztunk egy vadnyugati étterembe, ahol a vacsoránkat költöttük el. Nem meglepő módon, ismét gyorsan elaludtunk.

A harmadik napot összefogalaló videó:



A negyedik, egyben záró nap reggele nagyon jó erőben talált. Frissebbnek és erősebbnek éreztem magam, mint a nagymarosi rajtnál. Ez jó jelnek vettem, így nagy kedvel vártam a szakaszt. Az elmúlt három napban csak a duóban induló lányaink eredményével törődtünk, de az utolsó szakasz előtt tudatosult bennünk, hogy a fiú csapatunk is dobogón van, alig 12 perccel megelőzve a harmadik helyezett egységet. Csatára készültem, illetve arra, hogy megőrizzük vagy akár gyarapítsuk az előnyünket. Mint később kiderült a riválisaink többször is használták a csapat nyújtotta előnyöket, azaz a szakaszok közben váltottak, mi ezzel nem éltünk, mindenki végig tekert minden szakaszt.

A mezőny a szerencsi várból rajtolt el. A szakasz két jelentősebb mászást tartogatott, próbáltam tartalékolni a második Erdőbényéből induló részre, de elkapott a hév és az első perctől gyakorlatilag csőgázon mentem. Zoli és a harmadik helyen álló csapat erős embere néhány kilométert bírta tartani a tempót és a kőbányához vezető Tállyáról induló mászásnál leszakadtak, én pedig előre menekültem.

A terep régi ismerősöm volt. Ha a Bükk jó barátom, akkor a Zemplén a testvérem, hiszen ezeken az ösvényeken alakult a Merkapt SE, így félnivalóm nem volt, nyomtam, amit bírtam. Az önmagamhoz is komoly tempó a mezőny olyan részébe repített, akikkel az elmúlt napokban nem is találkoztam.

A környezet ismét csak gyönyörű volt és a szakasz végére az útvonal a szőlődombokat is felfűzte, ahol szintén hatalmas élmény volt a tekerés. A szakaszon kétszer is felbukkant a szurkolók között a Merkapt meze, ugyanis Dala feljött szurkolni, fotózni. A korábbiakhoz képest rövidebb táv (65 km), a kevesebb szint (~1200 méter), na és a nagy tempó 3 óra 49 perces időt eredményezett, amely leteltével óriási érzések közepette robogtam át a tokaji főtéren felállított célkapun. 

A negyedik napról készült videó:



Leírhatatlan volt az az érzés, amely elöntött, egyszerre voltam végtelenül boldog a táv teljesítése miatt és szomorodtam el amiatt, hogy az utolsó kilométer végére értem. Rengeteg élmény és pozitív érzés gyűlt össze bennem a négy nap alatt. Ez az kaland sokkal többről szólt, mint Észak-Magyarország átszeléséről: gyönyörű tájakon jártunk, rengeteg szeretetet kaptunk, barátságokat kötöttünk és nem beszélve róla, hogy önmagunkat is sokkal jobban megismertük.

Ugyanezt láttam a társaimon is, csapatszínektől, helyezésektől függetlenül. Utánam 25 perccel érkezett Zoli, aki hatalmas fájdalmak árán ért a célba. majd jött Alex és a lányok kéz a kézben, amely jól jellemezte az összefogást, ami a csapatunkat jellemezte a Trans Hungária Maraton kapcsán.

A célban a Rákóczi pince udvarán várt minket ebéd, amit közösen fogyasztottunk el. Szállásunk a főtér mellett volt, így az átöltözés és fürdés után ismét a bringások között nyüzsögtünk és a Bringabandás barátainkkal ültünk a templom lépcsőjén. 

Lassan kezdetét vette a finálé, azaz az eredményhirdetés. Felvezetésként a szervezők álltak a színpadra, akiknek joggal járt a hatalmas taps. A versenyzők értékelését a csapat kategóriáktól kezdték. Mivel a negyedik napon további 24 percet hoztunk az üldözőinken, így a master férfi kategória ezüstérmeseként mi fiúk az elsők között álltunk a pódiumra, hogy a nyakunkba akasszák az érmeket. Nem sokkal később Brigi és Juci is színpadra állt, akiknek hatalmas kupa és aranyérem járt, hiszen jelentős fölénnyel nyerték a női duók versenyét.

Az eredményhirdetés fontos mozzanata volt, amikor az összes díjazottat a színpadra szólították egy közös fotó erejéig, majd versenyzők, szurkolók a templom lépcsőjén is összeálltunk egy csoportképre. Valóban egy nagy családként éltük meg ez a fantasztikus négy napot. A szervezői oldalról biztosan vannak javításra váró feladatok, de engedtessék meg, hogy csak a jó dolgokat említsem: a pálya kijelölése, az útvonal biztosítása mind magas színvonalon volt megoldva, az ellátás mindenhol bőséges volt, a minden szakaszon jelenlévő szervizesek a felmerülő technikai problémákat rugalmasan megoldották, a szervező-versenyző viszony egész más képet mutatott, mint amit korábban tapasztaltam: itt mindenki egy oldalon állt.

Túl voltunk a versenyen, mindenki felengedett kicsit, így a tokaji záró buli is nagyon jól sikerült: immáron nem az izotóniás italt kellett fogyasztani, hanem jöhetett a borkóstolás és a tánc a főtéren!

Valószínűleg hosszan, nagyon hosszan tudnám még írni az élményeket, sokkal bővebben megírni a kalandokat, jobban részletezni a napi eseményeket, de valahol be kell fejeznem. Ennek most jött el az ideje. Aki olvas a sorok között úgyis átérzi, hogy mit is adott nekünk a Trans Hungária Maraton. Köszönjük szépen! Boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk az első ultratávú mountain bike versenynek és biztosak vagyunk benne, hogy nagyon sokakkal fogunk találkozni jövőre a nagymarosi rajtnál. Mert mi ott leszünk!

Zárszó: kb. 24 órát és 40 percet vett igénybe számomra a teljes táv teljesítése, ami 358 km és kb. 7300 méter szintkülönbség leküzdését jelentette a Cserháton, a Mátrán, a Bükkön és a Zemplénen át Nagymarostól Tokajig.


 



2011-06-20 - Rodosz: két hét a napfény szigetén


Az ókorban Rodoszt Héliosz napistennek szentelték, mert szebbnek tartották a Napnál is. Nem ok nélkül, hiszen az év közel 300 napjában süt a nap a sziget számtalan látnivalójára, a festői városokra, apró falvaira és nem utolsó sorban a strandokon napozókra. A közel 10 hónapnyi napsütés azt jelenti, hogy Rodoszon többet süt a nap, mint bármely másik földközi-tengeri szigeten.

Rodosz Görögország negyedik legnagyobb, a Dodekániszosz-szigetcsoportnak pedig a legnagyobb szigete az Égei-tenger délkeleti részén. Rodosz a nyaralók kedvenc helye, egyúttal az egyik leggazdagabb és világszerte legismertebb görög sziget: évente több mint egymillióan keresik fel. A turizmus elsősorban a sziget északi részére, különösen Rodosz városa köré koncentrálódik.

A szigetnek 220 km hosszú tengerpartja van, egyébként dombos-hegyes, amelyből két nagyobb hegyvonulat emelkedik ki, az egyik az 1215 méter magas, gyér növényzetű Atáviros, a másik az erdővel borított Profítis Ilías, melyek a sziget gerincét képezik.

családi árnyék

Görögország nem ismeretlen előttünk, hiszen többedik alkalommal választottuk nyaralásunk színhelyéül. Kéthetes pihenésünket június első vasárnapján kezdtük meg, egy kétórás repülőúttal. Este 10-kor landoltunk Rodosz nemzetközi repülőterén a Diagorason és a csomagok felvétele után egy 20 perces buszozással értük el szállodánkat a Lymberia Hotelt, mely Falirakiban található.

Falirakit - talán kicsit túlozva - a Rodoszi Las Vegasnak is hívják, hiszen igazi buli-paradicsomról van szó. Talán Siófokhoz tudnám hasonlítani, egymást érik az éttermek, bárok, üzletek és diszkók. Természetesen az egészre a koronát a gyönyörű homokos part teszi fel, amely néhol eléri az 50-100 méteres szélességet is. A víz lassan mélyül, így gyermekesek számára is megfelelő választás. Egy dolog biztos: Falirakinak nem sok köze van a görög falvakhoz, hiszen nagyjából 30 éve építették az első szállodát és minden a turizmusról szól.

Az első napon természetesen a környéket derítettük fel. A szálloda egy 10 perces sétára van a tengertől. A kis Dedi életében először, óriási örömmel pillantotta meg a hatalmas kékséget. A két hét alapvetően a tengerről szólt (na és a szálloda kertjében található medencékről), de természetesen a szigetet is bejártuk, amelyben a 14 hónapos csöpségünk nem akadályozott.

dedi megpillantja a tengert

Kirándulásainkhoz mindig autót béreltünk. Szerencsére nem kellett ezzel sokat bajlódni, hiszen a szállodának jelentős Hyundai Atosokból álló járműparkja van és emelett kedvező áron (25 €/nap) bocsátja a vendégek rendelkezésére.

Lindosz
Rögtön a második napon a keleti part egyik legszebb látnivalója felé vettük az irányt. 40 km-es autózás után, melyen hegyen-völgyön át, a parttal párhuzamosan haladt, értük el Lindosz városát, amely már az ókorban is élénk kereskedelmi központ volt, ma ezren lakják (anno a városállamnak 17 ezer lakosa volt). A város nem csak Rodosz, de egész Görögország egyik legcsodásabb látnivalója, ebből kifolyólag rengeteg a turista és a szűk utcákon a város és a parkolók megközelítése sem egyszerű. A települést klasszikus görög házak sora alkotja, amelyek egymásra rakott fehér építőkockaként veszik körbe a hegy lábát, amelyet a hatalmas erődítményszerű akropolisz, a lindoszi fellegvár ural. A lépcsőket megmászhatjuk gyalog vagy szamár taxival is. A kiemrítő séta után nem hagyhattuk ki a fürdőzést a gyönyörű öbölben.

lindosz

Pillangók völgye
Délután Petaloudes, azaz a Pillangók Völgye felé vettük az irányt, ahol május vége és augusztus között több százezer pillangó él a dús növényzetű, több mint 5 km hosszú völgyben. A pillangók többnyire összecsukott szárnyakkal, feltünés nélkül üldögélnek az ámbrafák levelein, néha azonban sűrű rajaikkal teli a levegő. 

Rodosz
Két nappal később, szintén autóval kerestük fel a sziget fővárosát Rodoszt, amely hatalmas, 3,5 km-es fallal körülvett kaviccsal kikövezett utcák labirintusában járva a szemünk előtt kel életre a történelem. Számtalan látnivaló várt minket, melyeket felsorolni is lehetetlen: ókori falmaradványok, bizánci templomok, keresztes lovagok palotái, mecsetek és török fürdő... Természetesen a bazár sem maradhat el, utcahossznyi üzletek kínálják a turistáknak a különböző értékes és kevésbé értékes vásárfiát. Azt mondják, hogy aki a szigetre jön és nem keresi fel az óvárost, olyan mintha itt sem járt volna, ezt látni kell. 

rodosz rhodes old town

Filerimos-hegy
Az óváros után a rodosziak kedvelt kirándulóhelyét kerestük fel, a 267 méteres Filerimos-hegyet. A hegy a várostól 15 km-re magasodik és már az odavezető úton is több helyen csodás kilátás fogad minket. Alig 20 percre a belvárosi nyüzsgéstől, mintha egy másik világba csöppennénk: hatalmas fenyők, fűszernövények illata, ciripelő kabócák és pávák tucatjai fogadnak. Filerimosz-hegyen látható épületek és romok három évezred emlékei. Érdemes kisétálni a kálvária-út végén, egy hatalmas kereszt alatt található kilátópontig, ahonnan a pazar látvány mellett még a leszálló repülőgépeket is megnézhetjük felülről! 

filerimos

Ladiko Bay
Egy másik, ezúttal gyalogos kirándulásunk alkalmával fedeztük fel - a rodoszi nyaralásunk kedvencévé is váló -, Ladiko Bay-t, ami kb. 3 km-re fekszik Falirakitól, igaz némi szintkülömbséget le kell küzdenünk. A gyönyörű kis öböl első pillantásra a szívünkbe lopta magát, a partján egyetlen taverna van csupán. A strandja kavicsos és gyorsan mélyül, a vize csendes és óriási sziklák rejtőznek kevéssel a vízfelszin alatt, amelyeket néhány karcsapással elérhetünk és felállva rájuk, körbenézhetünk. Nyugalom és béke: ezt kapjuk a Ladiko Bay-en. 

ladiko bay

Anthony Quinn-öböl
Néhány száz méterre Ladiko Bay-től találhatjuk a híres-neves Anthony Quinn-öblöt, amely nevét onnan kapta, hogy a híres színész itt forgatta a Navarrone ágyúi című filmet. Annyi bizonyos, hogy páratlan szépségű hely és a legjobb kilátás a kicsinyke étterem teraszáról nyílik, ahol nézelődésünk mellé kalamarit és csapolt sört rendeltünk.



Félraklos
A következő napunk is mozgalmasra sikerült. Reggel Féraklos felé vettük az irányt. Az óriási, ám romos erőd már messziről is impozáns látvány, ami régen az egyik legerőssebb johannita vár volt. A várba meredek, köves ösvényen juthatunk fel és a néhány falmaradványon kívül, amelyk jól jelzik a hajdanvolt erőd óriási méretét, csodálatos kilátást találunk dél felé a Haráki-öbölre és észak felé a Agáthi strandra. 

feraklos

Archángelos
Miután learaszoltunk a romok közül a hegy aljában hagyott kocsinkhoz Archángelos felé vettük az irányt, amely 5500 lakosával Rodosz második városa. A városka felé magasodó hegyen kerestük fel azt a 15. században épített várat, amely tizenegy társával egykor a parti védelmet szolgálta a kalóztámadások ellen. A várból nagyszerű a kilátás Archangelosra, amely igen sokat megőrzött a görög települések egykori jellegzetességéből.

archangelos

Eptá Piges
Tovább folytatva utunkat előbb Cambíka Beach-en fogyasztottuk el az ebédünket - amely egy 2 km hosszú, szinte érintetlen, beépítetlen aranyló homokos part -, majd az Eptá Piges felé vettük az irányt, amely Rodosz szigetének különleges érdekessége. A hely nevének jelentése "hét forrás", amely arra a hét patakra vonatkozik, ami az itt lévő mesterséges tavat táplálja. Az erdei tavat az olaszok létesíteték, akik 1912-től Mussolini bukásáig megszállás alatt tartották a szigetet. A gazdag növényzetű, zöldellő völgyben pávák, kacsák és libák élnek, ám az igazi látványosság a domb alatt futó 186 méter hosszú, teljesen sötét alagút, amely kb. 160 cm magas és 60 cm széles (amelyben szűkösen éppen elfér egy ember), szóval klausztrofóbiásoknak nem ajánlott. Ha már itt jártam, nem hagyhattam ki a kalandot és én is átkeltem a vaksötét alagúton, amelyben boka fölé érő hideg víz hömpölygött. 

epta piges

Az Eptá Piges után Kolímbia felé vettük az irányt, amely szintén egy varázslatos öböl és egy hosszú eukaliptusz fákkal szegélyezett úton érhetjük el. A strand egyik tavernájában ettünk egy gyros tálat, mielőtt ismét Rodosz városa felé indultunk volna. Este az óváros egész más arcát mutatta: a nyüzsgő bazár, a teraszok mind a turistákat csábították. A megvilágított épületek varázslatos hangulatot árasztanak, jól esett az ódon utcákon bolyongani és felfedezni számtalan csodáját. 

rodos

A nyaralásunk tizenharmadik napján ismét Ladiko Bay volt az úticél, amit - a strandolás után - a Profitis Amos megmászása követett, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Falirakira és délre az Anthony Quinn-öbölre.

Az utolsó napunkat ismét Rodosz városában töltöttük, ezúttal azonban a kikötőt az új városrész egy részét is bejártuk, amelyek egész másképp, de szintén nagyon szépek. Néhány óra elteltével ismét az óvárost kerestük fel. Ha eltávolodunk a nyüzsgő, éttermekkel és üzeletekkel zsúfolt utcáktól valóságos időutazáson vehetünk részt és egy-egy ablakon vagy nyitva hagyott ajtón belesve az óvárosban élő rodosziak életébe is bepillanthatunk.

A Falirakiba "haza vezető" úton még megálltunk Kalitheanál, amely a nevét az ókortól egészen a török idők végéig népszerű, gyógyforrásairól híres kis öbölről kapta, ahol manapság búvárközpont várja a tenger élővilágának szerelmeseit.

Vasárnap éjszaka intettünk búcsút Rodosznak, ahonnan a bőrünk barnaságán kívül rengeteg életreszóló emlékkel távoztunk.


 


2011-06-01 - Balatonkerülés két keréken


Az alábbi beszámolóm 2010-ben íródott, ám a jó idő érkeztével, a kerékpáros szezon kezdésével mindig aktuálissá válik a téma, így nem árt feleleveníteni az élményeket:

Idén a kisfiam születése miatt csak belföldi nyaralás jöhetett szóba, így nem is volt kérdés, hogy hova is megyünk: irány a Balcsi, cél Zamárdi! Természetesen a bringa sem maradt otthon és ha már itt vagyunk, akkor tókerülés. Azt mondják két féle ember van, az egyik, aki már megkerülte, a másik pedig, aki megfogja kerülni a Balatont. Nos, én ez idáig a második csoportba tartoztam: még sosem jártam teljesen körbe a tavat. Tomi és Jucus pár héttel ezelőtti Balaton köre is motivált, meg is kérdeztem Tomit, hogy nincs-e kedve újrázni, de épp külföldön mászott, így egyedül vágtam neki.

Pénteki napra terveztem a túrát, de reggel hattól kilencig esett villámlott, nem sok jót ígérve, így szombat reggel ismét korán keltem. Az ég elég felhős volt és lógott az eső lába, de ezúttal nem gondolkoztam. Kis fejtörés okozott, hogy merre is induljak, végül a ház elé kiállva előbb jobbra (kelet), majd balra (nyugat) felé tekintettem és mivel Siófok felé tök sötét volt az ég, a nyugati irányt választottam.

Egy hátizsákot elvittem esőkabátnak, pótbelsőnek, szerszámoknak, meg bedobtam 6 zacsi HIGH5 italport, egy szenyát, meg 2 Kompava szeletet. Pénz, telefon, fényképező, minden megvan… indulás!

balatonkor

A Balatoni körutat megtalálni nem volt nehéz, hiszen az utcánkban haladt, 7.20-kor vágtam neki a körnek mely során Közép-Európa legnagyobb tavát terveztem körbetekerni. Mivel montival mentem és slick gumikkal sem terheltem a gépet, (a jól bevált, kopott 1.95-ös WTB Wolverine maradt fent) nem terveztem nagy iramot, így 25-28 km/h sebességgel haladtam. Az utcák néptelenek voltak, a nyaralók még az igazak álmát aludták, csak a pék autója hordta szét a boltokba a frissen sült kenyereket.

Őszintén szólva kíváncsi voltam a balatoni körútra. Érdekelt, hogy valóban egy önálló bringaútról van szó, vagy csak jó magyar szokás szerint az autóútból választanak le egy részt vagy a legegyszerűbb módon a meglévő járdát nevezik át kerékárútnak. Nos, kezdetben az utóbbi verzió játszott: a déli parton összenőtt városkák utcáin egy-egy tábla jelezte, hogy melyik utca a balatoni körút része.

7.50 Balatonszárszó, 8.20 Balatonlelle.

Jó tempóban haladtam a kellemes időben, kb. 20 fok lehetett, ideális bringás idő. Többek között azért szeretek bringázni, mert kitisztul az agyam, egy másik állapotba kerülök, így vidáman, gondtalanul róttam a kilométereket és haladtam nyugatra.

8.55 Fonyód.

40 km után értem el Fonyódot, ahol egy percnyi pihenő erejéig kikanyarodtam a révhez, hogy készítsek egy fotót, újratöltsem a kiürült kulacsomat és betoljak egy Kompava csokit, majd folytattam utamat. A déli part viszonylagos monotonságát, szintkülönbségek hiányát jól el lehet ütni nézelődéssel: igazi élmény megfigyelni az építkezési szokások változását. Van itt minden mit ember elképzelhet: soktízmilliós mediterrán villák, kis faházak, lapostetős szocreál stílusú épületek, panelszállodák, bungallók, céges üdülők. Minőségben, állapotban minden szegmens fellelhető. Kontrasztos és néha elszomorító kép ez: elhagyott úttörőtáborok, az enyészeté lett campingek, sorsára hagyott büfék, de még 6 emeletes elnéptelenedett, betört ablakú szállodák is láthatók a települések határában.

Balatonmáriafürdőnél változik a dolog és immár önálló kerékpárúton haladok tovább, ami elhagyja a lakott részeket, innen 15-20 km-en fák között, tóparton, nádas mellet vezet az út. Itt egy kicsit én is jobban odaterhelek a pedálnak és a Keszthelyig hátralévő távot megnyomom.

10.30 Keszthely.

75 km-t jöttem, nem fáradok, jó erőben érzem magam. A nagyvárost észrevétlenül kerüli el az út. Örömteli megfigyelni, hogy a vendéglátósok is felismerték a kerékpáros turizmusban rejlő lehetőségeket és a Balatoni körút mentén egyre több bringás étterem várja a vendégeit. A helyek némelyikén kedvezményeket adnak bringásoknak a fogyasztásból, de pumpa és defektjavító szett is díjtalanul rendelkezésre áll.

Gyenesdiás, Vonyarcvashegy, Szigliget…

Megváltozott a táj képe és a dombok is megjelentek, így néhol már emelkedő és lejtők is tarkítják az utat, nem kérdés, hogy az északi part sokkal szebb és változatosabb. Emlékeztem, hogy Tomiék Badacsony mellett – követve a kijelölt utat – eltávolodtak a tópartról és csak jóval később Zánkánál jöttek vissza. Nos, én nem akartam erre menni, mert a part mentén terveztem haladni. A furcsa nevű Badacsonytördemicnél indul a bringaút a hegynek, én itt rövid pihenő után – ahol betoltam a magammal hozott szendvicset – inkább a 71-es főutat választottam és közelítettem Badacsony felé. Valahol itt fordult át a 100. km.

balatonkerules

12.00 Badacsony.

Kitekertem a révhez és egy fotót itt is lőttem. Gondolva a Zamárdiban maradókra, vettem egy Badacsonyi Muscat Ottonelt és a plusz teherrel nem törődve a hátizsákomba rejtettem. Borvidéken halad az út ez nem is vitás, mindenfelé szőlőskertek és pincék, illetve az azokat reklámozó táblák láthatók.

Badacsonytomaj, Ábrahámhegy, Balatonrendes…

A kerékpárút néhol eltűnik, – 1-2 km-t ismét a főúton tekerek – majd a semmiből folytatódik. Érdekes. Egyébként az északi részen van az épített bringaút jelentős része, ám ennek a minősége roppant változatos. Néhol kétsávos, néhol alig egy, néhol a fák gyökerei törik hepehupásra, hogy montival is rázós a továbbhaladás.

12.45 Révfülöp, 120 km.

Elég éhes és szomjas lettem az eltelt 5 és fél óra alatt, hogy egy ebédszünetet tartsak. Mivel a köröm célja csak a teljesítés, így beülök parti étterem teraszára és kiadós ebédet rendelek, amihez egy jól megérdemelt sört is kérek. Gondolván, hogy tele hassal nem fog olyan jól esni a tekerés nem eszem meg az egész adagot, így némi sült krumplit hátrahagyva indulok tovább. A fél órás megálló nem tesz jót, elég nehezek a lábaim, lassan lendülök csak bele ismét a pedálozásba.

Balatonszepezd, Zánka…

A nap egyre jobba süt, bőven iszok, már az ötödik kulacsnál járok, a magammal hozott izotóniás italpor jó szolgálatot tesz. Azért szeretem a HIGH5 trópusi gyümölcsös ízű porát, mert hosszútávon is jó az íze, nem émelyít.

Balatonakali, Balatonudvari…

Időutazás ez a javából! Rengeteg rég elfeledettnek hitt emlékbe botlik itt az ember: nyaralások, utazások, versenyek, bulik, itt töltött napok képei villannak fel az út során, egész mélyen az idők távolába nyúlva.

14.20 Tihany.

Már 145 km van a lábamban, a félszigetre kitekerni nincs kedvem, egyrészt a mászás sem vonz, másrészt úgy érzem elcsúsztam az idővel. Valahogy nehezebben peregnek már a kilométerek. Nem tesz jót, hogy Balatonfüreden – követve a bringautat – a borfesztiválba ütközöm. A bortermelők pavilonjai épp a sétányon haladó kerékpárútra vannak telepítve, padokkal, hatalmas tömeggel. Nem egyszerű keresztülverekedni magam. A megpróbáltatásokért a városszéli benzinkútnál jégkrémmel jutalmazom magam.

15.20 Alsóörs.

Elhaladok a hely mellett ahol a héten egy rendőrt lelőttek, rengeteg mécses és fekete ruhás gyászolók, akik a semmibe nézve álldogálnak, jelzik hogy hol történt a tragédia.

Balatonalmádi, Balatonfűzfő…

Négy óra után érem el a Balaton legészakibb csücskét és a tény lelkileg dob is egy kicsit rajtam, hogy innen már csak „lefelé” kell menni. A túlpartra pillantva látom, szinte a hátam mögött Siófokot, nagyon messzinek tűnik, pedig már csak kb. 30-40 kilométer van hátra. Sok bringással találkozom szemből és sokat meg is előzök. Egy kis boltban banánt és egy Radlert veszek, pár percnyi pihenő és újra tekerek.

16.55 Balatonaliga.

193 km-t mutat az órám, és lassan ráfordulok a déli part egyenesére. Már erősen érzem a lábaimban, a karjaimban a fáradtságot, nem vagyok hozzászokva az ilyen hosszú távokhoz.

17.40 Siófok.

Ez már a finis, újra 30 körüli tempóval haladok. A bringaút megszűnt csak táblák jelzik az irányt, de elvéteni nem is lehetne, csak haladni kell a főúttal, vasúti sínekkel és a Balatonnal párhuzamosan.

18.00 Zamárdi.

10 óra és 40 perccel az indulásom után, (nettó 9 óra 6 perc) 215 kilométerrel gazdagabban visszaérkeztem a kiindulási ponthoz. A ház előtt a többiek üdvrivalgással, kifeszített célszalaggal és célfotóval várnak, én a 110 km-t a hátamon utazott badacsonyi bort nyújtom cserébe nekik.

Most már én is a Balatont körbetekerők táborát gyarapítom. Jó érzés.



 


2011-05-27 - Vissza a természetbe...


Az alábbi cikket a Családi Lap felkérésére írtam és a 2009 szeptemberi lapszámban volt olvashó: 

A hegyikerékpározás eredete

A modernkori sportok történetének egy legnagyobb sikere a mountain bike-é, amely szűk két évtized alatt vált a világ egyik legnépszerűbb sportjává. Történet a 60-es évek végén, a kaliforniai Marin megyében kezdődött, ahol egyetemisták egy csoportja úgy döntött, tartalmat ad a jelmondatnak: „Vissza a természetbe!” – ám vittek magukkal biciklit is. 

Mikor a kerékpárgyártók felismerték a terep bringázásban rejlő lehetőségeket fejlesztések tucatjai kezdődtek el. A korábbi kerékpárokhoz képest a strapabíróság mellett az irányíthatóságon, a meghajtás áttételezésén, a fékerőn, illetve a vázgeometrián is javítani kellett. Innen nem volt megállás, a hegyikerékpározás ugrásszerű fejlődésnek indult és megkezdte világhódító útját.

mountain biker

A kerékpárok fejlesztése napjainkban is rohamtempóval zajlik. A váz anyagaként kezdetben acélt, majd titánt és magnéziumot is használtak, de egyre nagyobb teret hódítanak a szénszálas kompozit, ún. karbon megoldások is. Legelterjedtebb vázanyag azonban továbbra is az alumínium, amely előnyös tulajdonságai mellett a kedvező árának köszönhető.  

A mountain bike 1996-ban, Atlantában mutatkozott be a olimpiai sportágként. Magyarország első hegyikerékpáros olimpikonja Viczeffy Zsolt volt, aki a 2004-es Athéni olimpián állhatott rajthoz, de mindenképpen meg kell említenünk Parti András nevét is, akinek a pekingi olimpián elért eredménye érdemel elismerést.

De a hölgyekről is ejtsünk szót. Az utóbbi évek leghangosabb magyar hegyikerékpáros sikerét szolgáltatta tavaly Benkó Barbara, amikor juniorként, - 18 évesen - ezüstérmet nyert a világbajnokságon. A folyamatos jó teljesítményére külföldön is felfigyeltek és ettől az évtől már a freiburgi székhelyű Rothaus-Cube csapatában teker. Biztosak lehetünk benne, hogy hallunk még felőle.

A hegyikerékpározás élettani előnyeit hosszasan lehetne ecsetelni, hiszen növeli az erőnlétet, fejleszti az izomzatot, a légzési és keringési rendszert, de legkomolyabb érv mégis a sportág természet közelisége. Elhagyhatjuk az aszfaltozott utakat, a pöfögő, dudáló autókat és bátran nekivághatunk az ösvényeknek, ahol a hegyek sem jelentenek akadályt. 

csaladi lap

Mennyibe kerül egy mountain bike?

Mint annyi más esetben itt is igaz, hogy az olcsó lesz végül a drágább választás. Tisztában kell lennünk vele, hogy 15-20 000 Ft-ért nem lehet használható minőségű kerékpárt vásárolni, nem beszélve róla, hogy mi a hegyeket vesszük célba a kétkerekűnkkel. Sokszor ezeken a hipermarketekben vásárolt kerékpárokon még a legalapvetőbb funkciók sem működnek megfelelően. Nem túlzás azt állítani, hogy adott esetben az életünk múlhat egy minőségi féken vagy a megfelelő alkatrészeken. 

Legfontosabb tanács, hogy a bringánkat szakkereskedésben vásároljuk meg. A néhány ezer forintos ártöbbletért itt személyes kapcsolatot, szakszervizt és személyre szabott segítséget kaphatunk. De, hogy az árról is szót ejtsünk: egy hegyikerékpározásra alkalmas bringa nagyjából 100 ezer forintnál kezdődik és az ár növekedésével egyre kevesebb kompromisszummal rendelkező, egyre magasabb technikai szintű kerékpárt kapunk, amelynek nyergében valódi élménnyé válhat a hegyek ostromlása. Természetesen, legalább ilyen fontos a megfelelő bukósisak viselése, hiszen egy esés mindig váratlanul történik (hiszen ha számíthatnánk rá, akkor nem is következne be) és az a minimum, amit a testi épségünk megóvása érdekében megtehetünk.

fülöp miklós

Maratonok

Hazánkban egy szezon alatt, amely áprilistól októberig tart, 10-15 hegyikerékpáros maratont is megrendeznek. Ezen eseményekre nem kell versenyként tekinteni és megijedni tőlük, hiszen a rendezők gondolnak a sporttal ismerkedőkre és a gyengébb erőállapotú résztvevőkre, és minden esetben van lehetőség rövidtávon is rajthoz állni. Jellemzően három táv közül választhat a nevező. A legelszántabbak részére van 100 km körüli hosszútáv, - amelyhez 3000 méternyi szintkülönbség tartozik – a jó edzettségi állapotúak 50-60 km-es középtávon, – itt 1500 – 2000 méter a leküzdendő szintkülönbség – még a hobby kerekesek 30 km körüli rövidtávon, - ahol már 1000 méter alatt van megmászandó szint - állhatnak rajhoz.

A hegyikerékpározást elkezdeni, kortól és nemtől függetlenül, sohasem késő. Jelen sorok írója sem gyerekkorában kezdte a hegyekbe vezető útját, ám számtalan verseny, tengernyi élmény és sok-sok ezer bringán töltött kilométer igazolta a döntés helyességét. Akik komolyabb célokat is kitűznének maguk elé, esetleg másokkal is összemérnék erejüket, azoknak mindenképpen ajánlott valamely csapathoz csatlakozni, ehhez segítséget a Merkapt Maraton Team SE honlapján (www.merkaptse.hu) találnak.

A csapatom ars poeticájával zárom a cikket, amely megpróbálja a összefoglalni a hegyikerékpározás savát-borsát: „mindnyájunknak fontos az összetartozás pótolhatatlan érzése és azok az élmények amelyeket közösen élünk át. A természet szeretete, a mozgás szabadsága, az ismeretlen felfedezése, az emelkedők leküzdése, a lejtők mámora, a versenyek izgalma, a közös utazás mind apró építőkövei annak, amit a kerékpározás és a csapat ad nekünk.”

Fotó: Dóczi László



[Első oldal]


www.zeusnet.hu